A világrend

Helyreállt a világrend. A spanyolok megnyerték az foci ebét, én meg megvédtem a doktorimat.

A foci ebét volt szerencsém a csoport meccsektől végig figyelemmel kísérni, és nagyon szurkoltam, hogy olyan csapat nyerjen, amelyik nem valami favagó focit játszik. Ugye a négy évvel ezelőtti görög válogatottat pont a unalmas jatéka miatt nem lehetett szívből szeretni. Itt azért tegyük hozzá, hogy habár a németek játékát nagy előszeretettel sorolják a robotfoci kategóriába, azért a görögök stílusához képest laza latinos dzsezzfocit tolnak a germán labda lovagok. De hagyjuk is a görögöket.
A spanyolokért sokat izgultam, főleg a ruszki-spanyol előtt, hisz a holland-orosz volt talán az ebé egyik legélvezetesebb meccse az oroszok váratlanul színvonalas játéka miatt. Aztán a spanyolok nagy szerencséjére az orosz harci maci szelleme elpárolgott az elődöntőre. Az orosz csapat szemmel láthatólag félt a spanyoloktól. Volt is miért (3-ö).
Érdekes még összehasonlítani a két fiatal titán, a spanyol Torres és a portugál Ronaldo teljesítményét. Ha kivonjuk Ronaldóbol a hisztit, meg a sztár allűröket, akkor kábé Torresnél vagyunk. Az egyik legszínpatikusabb-ígéretesebb játékos az ebén.

A doktori védésről sajnos nem lehet ilyen izgalmas kis színesekben mesélni. Csütörtökön még a byte-okat facsartam a cégnél, úgyhogy a pénteki védésre nem voltam csúcsformában. Ráadásul képes voltam egy olyan kinyomtatott verziót elvinni a szóbelire, ami még nem a végleges változat volt. Így elég mókás volt, mikor az opponensek "a 43-dik oldalon lévő ábrán látható... bla-bla" kezdetű kérdéseire kellett válaszolnom. Na az most nekem hányadik oldal... pluszminusz három... De azért csak megtaláltam.
Először reménykedtem, hogy a profom meg az opponensek bizalmas családi körében kell csak beszélnem, de az előadásom közepe tájára megtelt az előadó a tanszéki diákokkal meg tanárokkal. Szóval volt közönség is, színvonalas ellenfél, meg két óra játékidő. Azért mégse hasonlítanám egy focimeccshez, mert az eredmény adott volt (én jövök ki győztesen), csoport munka semmi, a kapott gólok meg nem számítottak (nem volt sok, de volt egy-két fájdalmas találat).
Űjraolvasva a disszertációmat mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy a téma jó, a következtetések érvényesek, az eredmények életképesek - feltétlenül érdemes lenne egy igényesebb kutatássá mélyíteni. Főleg így, hogy a melókeresés meg a térdműtét miatt már nem kell izgulnom.

Hétvége, hétvége.. (hiába mész az erdőbe)

Talán a gyerekkorom óta nem utáltam ennyire a hétvégéket.

Akkoriban újítottuk fel a házunkat , és a teendők jobbára a hétvégére maradtak. A „kedvencem” a cső festés volt, meg a fa mázolás. A kert ásás még úgy ahogy elment – kivéve amikor a törmelékkel feltöltött előkertet kellett felásni – a favágást meg kifejezetten szerettem – még azután is, hogy egyszer majdnem széttrancsíroztam a lábfejemet. Szóval azokban az időben vegyes érzelmekkel vártuk tesómmal a hétvégéket. Végre nincs suli. Viszont dolgozni kell.

Mióta Tokióba költöztem kábé minden héten ez a menetrend. Hétköznap meló, hétvégén szerelés, pakolás, takarítás. Persze így jár az, aki azon a napon kezd el dolgozni, amelyiken költözik. Egyik hétvégén egy könyvespolc, a másikon egy konyhaszekrény-szerűség, aztán ágy, mosógép és fürdőszoba polc... és az a temérdek kartondoboz meg hungarocell. Hál' istennek nincs kert, úgyhogy gazolni, kertet ásni meg kutyaszart gereblyézni nem kell.

A szerelem sivataga

- A fontos az az életben, hogy menedéket teremtsen magának az ember. A végén, éppúgy, mint az elején , az kell, hogy egy nő hordjon bennünket.

- Köszönöm inkább felfordulok...

A szerelem sivataga - Francois Mauriac (Pór Judit ford.)

Emese jött és megállt

Véletlenek pedig nincsenek.

Vagy mégis. Nem tudom másnak nevezni azt, hogy ma reggel összefutottam Emesével, aki nem jött, csak állt a metróállomáson, pont annál a feljárónál, ahol fel szoktam járni.

Emese? – igy én. Gábor? – igy ő. Pár emlékfoszlány átszaladt a fejünkben, a budapesti egyetemi évek élménykörében. A japános arcok, rendezvények, az újság, aminek révén együtt is dolgoztunk. Habár nem voltunk hú-de-jóban, azért a mezei ismerősök is közelebb kerülnek hozzánk ilyen távlatból, nomeg ilyen távolságból az otthontól (na ez még egy érdekes fogalom).

A város népsűrűsége, ahol lakom 15 ezer fő per négyzetkilométer. (mindenkire kábé 70 négyzetméter jut – lakni, szórakozni, kikapcsolódni, dolgozni, sportolni stöbbi), ami valamivel több, mint az amúgy sem kihalt Budapest 3800 fő per négyzetkilómétere. Persze ha belegondolok, hogy ugyanannál az állomásnál lakunk, akkor mégse olyan misztikus a dolog. Persze az is érdekes, hogy miért pont ugyanannál az állomásnál lakunk. Valószinűleg mert itt relative olcsók az albérletek.