Vágó terem

Talán még pont jól is jött, hogy a disszertációmmal voltam elfoglalva és nem volt időm a műtét meg az altatás miatt parázni. Előtte való éjjel egy szemernyit sem aludtam, mert még volt egy-két fejezet, amin dolgozni kellett. Korán reggel még kifizettem az éjjelnappaliban a számláimat, aztán összepakoltam és irány a kórház.

Lecuccoltam, átöltöztem, aztán egy óra pihenés után szóltak, hogy én jövök. Öt térdműtét volt aznap. Egyenként hívtak minket be. Levezettek a pincébe, ahol jóval hidegebb volt mint fent vagy kint. Egy nagy fém ajtón kellett bezsilipelni, ahol a színpad közepén ott állt a műtőasztal, ahova segítség nélkül huppantam fel. Tisztára mint a filmeken, a dokik meg nővérek körben, néha egy-egy beúszik a kép közepére, hogy kérdezzen valamit. Melyik láb is lesz? Ugye nem evett semmit reggelire? Hová valósi? Magyarország? Hm... Milyen szőrös a melle... kész dzsungel.. hahaha. Ez itt az altató keverék, ezt adjuk be vénásan. Fogja meg, ugye egy kicsit hideg!

És tényleg hideg volt. Először a jobb karom kezdett zsibbadni, ahova beadták az altatót, aztán szinte rögtön a jobb szemem is zsibbadni kezdett, de mielőtt bármit is mondhattam volna, már el is szakadta film...

a következő kép a röntgen kattanása …

a következő, hogy az ágyamra áthúznak... minden végtagomra jut egy nővér...

altatásból ébredve olyan, mintha részeg lennék... idétlen poénokat eresztek meg a nővéreknek, akik örömmel konstatálják, hogy japánul nem felejtettem el...

a lábam... ja a lábam... a lábam egy darab ólomként mozdíthatatlanul pihen az ágyon, két cső vezeti ki belőle a vért, ami egy aranyos kis tartályba gyűlik mellettem.

Aztán pár óra és elmúlik az altató hatása a jókedvvel együtt, a fájdalomcsillapító is lassan kezd felszívódni. Ejnye.

Mindenesetre a disszertációmat előveszem, hogy még javítgassak rajta. Nehéz koncentrálni, de egy fejezetet még megcsinálok.

Habár szinte alig ettem, ittam, estefelé hív a kötelesség. Ha a lábam mindössze tényleg csak egy darab ólom lenne, akkor semmi bajom se lenne, most viszont egy lüktető fájó húsdarab, ami nem tűri, hogy mozgassák.

A vécé nincs messze, 10-15 méter, mégis visszafelé örökkévalóságnak tűnik. Mikor visszaérek az ágyamhoz, a ruhám egy merő víz és lihegek, mint egy maratonfutó.

A doki még este odajön hozzám bazsalyogni. Megjegyzi, ha már nem hat a fájdalomcsillapító, eléggé fájdalmas tud lenni. Kösz a bíztatást. Majd szóljak ha fáj, és adnak valamit. Majszolok. Egyben mutatná is a képeket a műtétről... Hirtelen egy idióta jelenet ugrik be, amint a dokik a feltrancsírozott térdem előtt pózolnak, úgyhogy mondom neki, hogy most kihagyom.

Másnap azért csak megnézem a képeket és kicsit csalódva tapasztalom, hogy se vér se vigyorgó dokik nincsenek rajta. Valami miniatűr kamerával vehették fel, amit térdembe csúsztattak, mert csak csontok meg inak látszanak rajtuk a térdemen belül. :(

Az első éjszaka a legizgalmasabb. Hajnali kettőkor arra ébredek, hogy bárhogy is fexem fáj térdem. Az ágy rácsába kapaszkodom (milyen jó, hogy van rács), és nem tudok aludni. Aztán kérek egy fájdalomcsillapítót. A nehezén túl vagyunk.

Vágjunk bele!

… mondja majd a doki és ékes léket vág a térdembe holnapután. Három helyen, ahogy azt volt szíves a minap golyóstollal felrajzolni nekem. Persze én nem fogom se látni, se hallani, mert elaltatnak... Remélem azért érti majd a dolgát az aneszteziológus, és nem fogok fölébredni mikor a csontokat farigcsálják. És ugye a másik véglet se valami szívderítő, de ebbe inkább bele se gondolok.

Annál inkább a disszertációmra, amit az egyik barátom különös oknál fogva disztendációként emleget, és amit a holnapi nap folyamán át kell adnom a profomnak végső MEO-ra. Azt hiszem addig már nem alszom. Az előbb felálltam, hogy csináljak egy teát, és mire odaértem, elfelejtettem, hogy miért mentem oda. Ebből azonmód rájöttem, hogy pihenni kell. Ugye a Jóisten is megpihent az utolsó napon. Akkor én is pihengethetek egy kicsit. Igaz neki nem kellet a pihenő után még megcsinálni a bibliográfiát, meg tartalomjegyzéket.

Fény az alagút végén

Fény, ráadásul zöld és nem piros.

Egyrészt visszajött a doktorim első zsenge, ártatlan változata. Örömmel konstatáltam, hogy nem erőszakolták meg. Legalábbis nem olyan akkurátus szakértelemmel, amivel lehetett volna. Persze ilyenkor tanév végén borzalmasan elfoglaltak a vezető tanáraim, tehát nem csodálom, hogy nem foglalkoztak vele mélységeiben. Gondolom úgy vannak vele, hogy nem lehet belőle túl nagy tévedés, ha doktorrá avatnak. Legalábbis a többi bölcsész doktorral összehasonlítva.

A zöld fény másik komponense, hogy ezzel a képzavarral éljek, a munkavadászatom eredménye. Egy közepes méretű tokiói cég bevállalt engem. Hja kérem, vége a buta időknek ( ha ez valakinek bármit is mond). A társadalom szerves része leszek, szerves főnökökkel, szerves fizetéssel, szerves alváshiánnyal és túlórákkal. Mindenesetre a cég úgy döntött, hogy nem a menedzseri képességeimet hanem inkább a szakterületemből eredő tudásomat hasznosítja és a kutatás-fejlesztés részleghez oszt be. Mivel kis cég, bőven el tudom képzelni, hogy más részlegek is kölcsön-kölcsönkérnek majd. Ha jól tudom én leszek az egyetlen külföldi. Az egyetlen belga, ahogy a személyzetis az interjú alkalmával mondta.

Doktorira visszatérve, van két hetem, hogy átírjam. Nna, fel-fel vitézek!

Shotgun typing

Gyakori jelenség japán gépírás tudok között, hogy hatalmasokat csapkodnak a klaviatúrára. Kacsi-kacsi-kacsi... PÁFF, kacsi-kacsi-kacsi-kacsi.. PÁFF kacsi-kacsi ... ... kacsi-kacsi-kacsi-kacsi... PÁFF.

A nagy csapások az Enternek szólnak. A japán nyelvi bevitel úgy néz ki, hogy latin betűkkel kell beírni a szót (pl. i-n-u „kutya”), aztán ki kell választani, hogy milyen írásképpel kívánjuk prezentálni (lásd hiraganával :いぬ , katakanával: イヌ　kandzsival 犬, netán olyan kandzsival, amit még az átlag japán sem ismer fel (persze mi sem) 狗). Így ni: (sajnos a pédla nem a kutyával van):

A kívánt változatot Enter leütésével jelezzük (máshogy is lehet, de most ez most lényegtelen).

Szóval az a lényeg, hogy amikor japánul gépel az ember, akkor rendszeres időközönként Entert kell ütni. PÁFF. Ütni mondjuk lehet hatékonyan, finom eleganciával is, persze sokkal kifejezőbb, ha mondandókat határozott, izmos Enterekkelel nyomatékosítjuk. Önigazolás. Kacsi-kacsi-kacsi... (hol is az a fasz Enter?) PÁFF. Egy barátom szerint, még ha felesleges is a csapkodás, egyszerűen jó érzés. PÁFF. Persze. Ütni, rúgni jó. Ez humánumunk lényegéhez tartozik. Mindenesetre kurva idegesítő tud lenni. PÁFF.

Ha sokan csinálják egyszerre, akkor speciel kellemesen monoton kakofónia alakul ki. Viszont, ha magányos lovaggal van dolgom, akkor legszívesebben egy húsz dekás kalapácsot prezentálnék az illetőnek, hogy azzal nyomatékosítson (agresszív, nem?).

Otthon Magyarországon én még ilyet nem tapasztaltam, de ha valakinek van hasonló tapasztalata, írja már ide. PÁFF.

Rebourne Kézikamera

Aki nem látta a Bourn Ultimatumot, az akár tovább is lapozhat.

Kézi kamerás filmezés nem egy új találmány, már a némafilmekben is használták ezt a technikát. Napjainkban leginkább művészfilmekben láthatunk ilyesmit.Mainstreamben meg, ha jól emlékszem, Spielberg Ryan közlegénye vetette be a kézi kamerát meglehetősen hatásos módon a csatajeleneteknél. Aki látta a filmet az biztos emlékszik az folyton mozgó, rángó, ide-oda támolygó kamerára, Ami egyébként egyrészt dokumentum film jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, másrészt meg tökéletesen kifejezi azt a lelki zilált kétségbeesett állapotot, amit a katonák élhettek át a partraszálláskor (meg a további harcjelenetben).

Kicsit másfajta kamerázást véltem felfedezni Kiefer Sutherland a 24-ében. Nomeg az rtl klub némely idióta zenés műsorában. Ez utóbbikban annyira idétlen módon lóbálták a kamerát, hogy egyszer se voltam képes tovább nézni pár másodpercnél.

Most a Bourne Ultimatumot nézem, és sajnos ugyanaz az idióta kézikamerázás megy végig, mint a 24-ben. Csak idegesítőbb. Míg Spielbergnél teljesen jogosan ingott a kamera (“Itt lőnek ránk! Nem tudom letámasztani a kamerát”), addig Jason Bourne történetében nem feltétlen indokolt a nézők szemének jojóztatása. Például, statikus jelenet, reggeli kávézós megbeszélés 4-5 emberrel. A kamera mint a mérgezett egér jobbra balra táncol. Persze izgalmas dolgokról beszélnek, de ez a fajta dinamizmus lehet, hogy nem pont vizuálisan kifejezőeszközt kíván. Én speciel arra koncentráltam, hogy na akkor a az előtérben háttal ülő faszi feje, akkor most ki fogja-e takarni a dumáló nőci arcát vagy sem. Meg, hogy menjen már kicsit balrább a kameraman, hogy ne kelljen ezen izgulni...

Most nézem, hogy Paul Greengrass rendezte... a nagy kézikamera mester. Összeáll a kép.Viszont ha már szabad kezes kamerások közül kell választani, akkor akció film kategóriában inkább Wong Kar Waira szavaznék.