Tőgy híd

Persze így külföldről könnyű okosnak lenni. Meg ugye honnan is tudhatná az, aki elszakadt otthonról, hogy mi történik otthon. Ezeket a prekoncepciókat leküzdendő megjegyezném, hogy azért olvasok netes hírportálokat meg rádiót is szoktam hallgatni. Persze nem ez nem az igazi. Az otthoni Fókuszban, más hasonló tévés csemegében nincs részem, hovatovább közterületeken sincs szerencsém politizálni. Nem mintha politizálni akarnék. Csak bosszankodni egy sort most.

Nemrégiben megépült a völgy hidunk, amit ugye mind a szakma, mind a média, mind a publikum fejcsóválva fogadott. Én speciel úgy voltam vele, hogy leginkább sehogy se. Mindenesetre drága mulatság volt, de megszokjuk majd. Remélhetőleg az évek során a pozitív oldala fog kidomborodni ennek a szakmailag meg nem indokolt remekműnek. Nem egy Panama csatorna, ami sokkal nagyobb viharokat kavart (kb 27 ezer ember halt meg az építése során), de aztán sokkal nagyobb haszonnal is járt. Csak egy magyar narancs, ami ugye sárga. Mint kiderül savanyú is.

Merthogy olvasom ma az MTI közleményét, hogy sokan szabálytalanul állnak meg fotózni a völgy hídon. Tudniillik nincs rajta leállósáv. Ez azért ütött szöget a fejembe, mert ha jól emléxem az egyik érv a híd mellett pont az volt, hogy majd turisztikai látványosság lesz. Nem tudom, hogy eredetileg miben látták a szerkezet turisztikailag vonzó oldalát, de az emberi jellemet ismerve, ami magas, arra fel akarunk mászni, ami mély abba le akarunk menni, amitől meg hányni lehet, arra meg fel akarunk ülni. Tény, hogy nem emléxem egy hídra sem, amin van leállósáv (főleg ha sztráda híd), de feltételezhetően meg lehet tervezni úgy egy hidat, hogy a vizuális élményre vágyókat is kielégítse. Ne adj isten, kanyarítani egy kilátót a híd lábánál (lásd Akashi híd). Amikor a turisztikai vonzerő kerül szóba én kapásból ilyesmire gondolok. De hát úgy néz ki, hogy vagy az autósok hülyék, mert nem a kilátónál fényképezkednek, vagy a hídépítők, mert a szavakon túl szartak magasról rá, hogy mi vonzaná a turistákat. A bázisugrókról meg a más sportolókról nem is beszélve.

Persze tudom, hogy komoly szellemi kihívást jelent objektíven felmérni az igényeket és ahhoz mérten egy jól működő rendszert kialakítani. Főleg egy országban, ahol még a Forma 1 is veszteséges. Ne adj isten direkt úgy megtervezni a hidat, hogy legyen rajta bringa sáv, járda meg bázis ugró létesítmény extrém sportolóknak. Netán az öngyilkos turizmusra is tehetünk és a hídon majd a Szomorú Vasárnap és Nick Cave szól a hangszórókból.

Mindegy csak valami koncepciót végre.

Japán Jogsi

Mindig is japán jogsira vágytam.
Ez persze nem igaz. Nincsen nekem vágyam semmi, a jogsi egyszerűen csak kell.
Hogy vezethessek, hogy közúti balesetet okozhassak és szenvedhessek.
Jut eszembe, Fehérváron még gimis koromban olvastam egy jó falfirkát egy kanyar melletti ház tűzfalán: "Szenvedjen ön is diszkóbalesetet!" Akkoriban nagy divatja volt a dolognak.




Japán úgy működik a külföldi jogsi honosítása, hogy végig kell menni egy kis teszt pályán.
Most hagyjuk az idáig vezető rögös, ámde roppant unalmas utat – gondolok itt az egyéb iratokra, meg ügyintézésre.


Szóval, végigmenni egy tesztpályán. Ez egész jól hangzik. Mindig is szerettem tesztpályán vezetni. Emlékszem, amikor otthon csináltam a jogsimat, imádtam gyakorolni a parkolást meg ilyesmit. Persze itt Japánban nem számítottam semmi mókára. Már csak azért sem, mert hallottam, hogy előszeretettel húzzák meg a külföldieket minden szir-szar apróságon. Ezt megelőzendő, el is mentem egy autós iskolába, hogy felvilágosítsanak ezekről az apró, ámde annál alattomosabb részletekről (pl. mikor melyik szemmel kell a tükörbe nézni, illetve hogy szabályosan melyik oldalról vethetek keresztet a jogsinak).




Tudom, ez így elég hülyén hangzik, de aztán senki ne lepődjön meg, ha az első 2-3 alkalommal meghúzzák. Én sem lepődtem meg, amikor a vizsga napján rendre olyanokkal hozott össze a sors, akik már harmadszorra, negyedszerre, sőt volt aki hatodszorra vágott neki a kábé 5 perces (se) pályának.


Például az előttem lévő fiatal brazil srác (Leonardo) egész jól nyomta, lendületesen, de határozottan. Persze megbukott. Mert nem nézett hátra mikor balra fordult. Ilyesmiből volt vagy 11 eset aznap, és végül csak hárman mentünk át.


A brazilokkal amúgy egész kellemesen elhülyültük az időt (amíg meg nem húzták őket sorban), még az ebédjükből is adtak. Sőt, Fatima ragaszkodott hozzá, hogy egyek a kókuszos sütijéből, pedig nem is akartam édeset enni. Úgy járnak ide, mintha csak piknikezni jönnének. Jó, akkor két hét múlva itt. Én hozok édességet, ti hozzatok szendvicseket, Leo meg ha nem megy át, akkor legközelebb hozzon kis asztalt is.

A végére még eszembe jut az oktató, aki beavatott az ezoterikus japán vezetéstechnika mélységeibe. Nagy hévvel ecsetelte, hogy a kínaiak milyen pancserek. Meg, hogy van most egy ruszki csaj, aki hozzá jár, és már nem-tudom-hanyadszor bukik meg. Szóval az a tanulság, hogy a kínaiak meg a nők nem tudnak vezetni...

a nyelvhal

Egy egyetemi tanarom mondta még kispelyhes koromban, hogy a nyelvészet olyan mint egy nagy szőrös hálo (szőrös torolheto). Szoval egy halo, amin minden atmegy, es a vegen nem marad benne semmi.
Nem is a vegeredmeny szamit, hanem, hogy hiaba halaszunk vele a zavarosban, semmi eredmenye nem lesz.

Pont a napokban gondoltam a halo hasonlatra a sok cikkemmel kapcsolatban. Mert a nyelveszet tenyleg egy halo, de mas ertelemben. Ugy halo, hogy minden tema ezerfele agazik, es nagyon sok kapcsolodas lehetoseg van tematikailag, metodokialiag es egyeb szempontbol a halo csomopontjai kozott. Ehhez a sokszinuseghez persze nagyban hozzajarul az is, hogy foleg az utobbi idokben egyre nagyobb teret nyernek interdiszciplinaris kutatasok. Peladul, a 21. szazadra a kemia es biologia hatarai elmosodtak. A nyelveszetnek az egyik legdinamikusabban fejlodo aga a pszichologia iranyaban mozdult el. Ezzel kapcsolatban egy masik tanarom jut eszembe a nyelvtudomanyi intezetbol, aki azt mondta, hogy aki a nyelveszetben komolyan gondolkodik, az egy ido utan pszicholingvista lesz. Es hogy tovabb bonyolodjon a dolog, a pszicholingvisztikahoz szorosan kapcsolodik a biologia, az agykutatas, a szamitogepes modelezes, neuron halok, mesterseges intelligencia.

Szoval ennek se eleje, se vege. Es mialatt a fizika fejlodese az Altalanos Egyesito Elmeletek iranyaba mutat, ahol a nagy (gravitacio) es kis (kvantum) dolgok fizikajat probaljak meg osszeboronalni, addig a nyelveszet mintha nem torekednek egy egyseges keretelmelet kialakitasaban. Persze vannak probalkozasok, de a konszenzustol meg igencsak tavol vagyunk.

Csak erdekessegkent. Az egyik nagy amerikai proftol tavaly egy konferencian rakerdeztem valami nagyon alapveto hianyossagara a jelenleg uralkodo elmeletnek. A valasz az volt, hogy inkabb konkret problemakkal kene foglalkoznom. Szakertoi valasz. Koszonom.
Egy masik proftol meg azt a valaszt kaptam egy hasonloan kinos kerdesre, hogy keremszepen ez van, most ez a meno, most ebben a keretben kell dolgozni.
Ketsegtelen, hogy minden tudomanynak megvannak a politikai, tarsadalmi es egyeb nem tudomanyos befolyosolo tenyezoi, de ez a fajta opportunizmus pontosan a kutato tudomanyos ratermettseget vonja ketsegbe. Szerintem. Szarbol persze nem lehet varat epiteni, ezert tartunk most ott, hogy a haloban a szinapszisok helyett inkabb az egyes pontokon, vagyis onallo kutatasi teruleteken (ertsd: massal elmeletekkel nem kompatibilis) van a hangsuly.
Es az egesz olyan mint egy nagy szoros halo (a szoros kihagyhato), amin minden csak atfolyik.
Pedig lehetne olyan halo is, ami minden halat kifog.

a kutató jelenti

Még régen a Károlin volt egy srác, aki arra hasznalta az ingyen nyomtatót meg a tintát, hogy marha izgi NASA cikkeket nyomtatott ki. Színesban. Amiket aztán jól nem olvasott el. Saját bevallása szerint. Sem.
Ez mondjuk azért volt némileg idegesítő, mert amikor néha 5 perccel a leadási határidő előtt kiderült, hogy nincs tinta a nyomtatóban - miért is? - akkor létfontosságú kreditek kerültek végveszélybe. Tény, hogy a NASA cikkei valamivel magasabb színvonalat üthettek meg, mint a hallgatók szemináriumi dolgozatként beadott irományai - habár ki tudja -, azért egyetemünk profiljában mégse az asztrológus/asztronauta vonal volt kidomborítva, hanem a bölcsészek képzése, és ennek megfelelően az infrasturktúra bölcsészképzésre irányuló használatának az elsőbbsége vitathatatlan. Szóval, félretéve a nyomtatás és kreditek miatt parázó hallgatókat (persze kis angol szakos protekcióval lehetett menni Katka nénihez is nyomtatni - aki természetesen nem hagyta, hogy az idióta diákok minden szir-szar baromságra pazarolják a tintacseppeket, ráadásul a nyomtatási holtidőben még izgi pletykákkal is ellátta az embert - "Nem tudta, hogy a tanulmányi osztály vezetője csavargyári munkás volt? Nahát? Pedig úgy is beszél, mintha még mindig potyognának a szájából a lemeózott csavarok"), szóval félretéve a nosztalgikus károlis éveket, ma cikkeimet rendezgettem. Nyelvészet ugye.

Van egy tonna kinyomtatott cikkem. Ez darabban kábé 200.
Ezek azok a cikkek, amik jobbára a "Jaj, de jó lenne elolvasni. Na, majd nyáron, ha lesz egy kis időm" kategóriába esnek. Rosszabb esetben, az "Ez alap, bazmeg" (angolul, kifinomultabban: "It is a must") számban futnak.
Összehansonlításul megszámoltam azokat a cikkeket, amiket elolvastam, meg kicéduláztam - merthogy cédulázom (igen, nem k-val) - az valami potom 50 körül volt.
És eszembe ötlött egyrészt a károlis printer király esete a NASA cikkekkel. Másrészt Umberto Eco "Hogyan írjunk szakdolgozatot" című szösszenete, amiben külön kihangsúlyozza a fénymásoló káros hatásait a kutatókra. Ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy azt a téveszmét hiteti el a tudományos kollegával (vagy kolleginával), hogy ha le van másolva, akkor az már házon belül van, tehát nem is nagyon kell elolvasni.
Szóval a 200:50 (=1:4) arány az umbertoeco-i tévutakat, meg egy nyomtatófóbiás jövőjét idézi fel bennem.

na megyek is kicsit javítani az arányt.

Hirtelen nem vagyok szoke

Nem volt nehez.
A fogtam a borotvagepemet, aztan adtam neki. Kb. negyed ora alatt sikerult szinta az egeszet lenyirni. A megmaradt szoke foltokkal (otthon csak 1 tukor van) egy csoporttarsam vegzet.


Esemeny utani fenykep - kvazi kopaszon.
Remelhetoleg ezzel megnyugodnak a kedelyek.

Fonetika Konferencia - Tokio

Gondoltam, hogy szerencset probalok a fonetikusok kozott is, jelentkeztem egy fonetika konferenciara... es csodak csodajara elfogadtak az absztraktomat. Ez azt jelentette, hogy lohalalaban meg meg kellett csinalnom egy kiserletet, megirni az eloadast stb.
Annyir faraszto volt az egesz, hogy vegul Shinkansennel mentem fel Tokioba. Borzalmasan kenyelmes es hasonloan draga is. Az kobei shinkansen allomas kb. tiz percre van a lakasomtol, a Tokio Egyetem kb 3-4 megallora a toikioi shinkansen allomastol, ugyhogy reggel csak elegenasan kisetaltam az allomasra, es 3 es fel ora mulva mar az eloadoteremben voltam :-)


A kepen a Tokioi Egyetem (Hongo kampusz) fobejarata lathato. Piros kapu.










Mivel allami egyetem, jo kis lepusztult szockos hangulatot kepzeltem el magamnak, de egyaltalan azzal betontombos szurkeseggel talalkoztam, amire felkeszultem. Egesz hangulatos a hely.












Az eloadas egesz jo volt. A legjobban az tetszett, hogy nagyon reszletekbe meno kerdeseket tettek fel nekem, amibol latszott, hogy azert ertik mit csinalok. Kaptam 1-2 jo otletet is a jovore nezve (nem, nem csalad-gyerek-munka... ).







Valoszinuleg sokan vannak, akik szeretik az olyan kozonseget, akik nem ertenek a temahoz, mert egyreszt nem kerdeznek kinos kerdeseket, masreszt meg nagyagyunak erezheti magat az eloado. Viszont ezzel a legnagyobb baj, hogy sokkal kevesebb az eselye annak, hogy ki tartalmas szakmai vita bontakozzon ki.




A konferencia utan meg meg kellett irnom egy masik absztraktot egy masik konferenciara (az eves Fonologia Forumra - iden Hokkaidora). Sajnos ra kellett jonnom, hogy nem is olyan egyszeru internet kavezot talalni, mint varna az ember egy 10millios varostol.
Vegul is idoben sikerult leadni.

Kapitany, kapitanyom
Utana talalkoztam Zolival. Regi egyetemi tanarom. Az elso japanos nyelvesz tanarom, most mar mondhatom, hogy "kolega".



Erdekes volt az a talalkozas. Keves szakmai dologrol dumaltunk persze. Zoli mondta, hogy jo lenne egy masik nyelvesz mellette a tanszeken. Persze nincs ra penz.. stb.
Zoli 3 honapra jott, hogy megirja a doktorijat. Eleg maganyosnak tunt, ugyhogy elvittem a tokioi magyar klubba. A fura tekintetu japan a kepen egy erdekes figura, nem tud magyarul, raadasul szereti az embereket idiota kerdesekkel molesztalni. Zolit le is kapcsolta...


A vegen a Zolinal kotottem ki. Egy 7 tatamis szobaban lakik. Nem nagy, de randa es igenytelen, a celnak pont megfelel - aludni. Meg hajnalig eldumaltunk, megmutatta a gyerekeit es kifejtette, hogy a nyelveszet nem is igazan erdekli, inkabb a gyerekei. Ezt meg lehet erteni, viszont... de ezt nem gondolom tovabb...

Kapitany, kapitanyom


Tsukuba. Petinel. Unalmas, mint volt. Marmint Tsukuba, nem Peti.









Vissza Tokioba




Ahol talalkoztam 1-2 ismerossel. Peldaul Asakoval, aki a tanitvanyom volt az Oszakai Idegennyelvi Egyetemen.





Persze itt meg szoke vagyok.

BBQ mindenaron

Pedig azt hittem, hogy a keses meg a szervezetlenseg az inkabb latinokra jellemzo - a zenekari tapasztalataim alapjan. De a szombati BBQ-n ra kellett jonnom, hogy mi magyarok visszuk a palmat.

A szervezes meg a lebonyolitas kicsit emlekeztetett a sorgyaros kiruccanasra, ahol az en 1 oras kesesem volt a legkevesebb. Es ahogy ott is, itt is vegul jol sult el a dolog.

Szoval most is meg volt beszelve reggel 11-re a talalkozo. Fogtam kobei Petit es bevasaroltattam vele ne'mi zoldseget, en vettem a hust, meg amikrol felteteleztem, hogy ugyan zoldseg, de Peti nem fog venni (pl patiszon). Aztan lora pattantunk, es kb 30km/h-as veszett tempoban letekertunk Kobebol Nishinomiyaba (12km). Peti kidoglott kicsivel a cel elott, amin nem csodalkozom, hisz' borzalmas nagy/nehez mountain bike-kal jott, aminek raadasul meg az ulese is alacsonyan volt
(nem tudom mi kerult benne 50 000 yenbe...). Minden elismeresem.

Szoval 11:20-kor mi voltunk az elsok. Zsuzsinal volt a fohadiszallas, onnan meg elmentunk venni innivalot meg ugye a lenyeget, a BBQ szettet. Mondjuk vegul nem mindenki lelkesedett vegul egyforman az otletnek, de vetettem Zsuval 2 vizipisztolyt is. Vegul is azok is jol sultek el. Nagyjabol a lanyok fele... persze azert mindenki le lett spriccelve.

Juci/Oszaka Peti paros volt a kovetkezo befuto. Teljesen korrekt modon csupan masfel orat kesve. Gyuri megint ugy csinlat, mintha o lett volna a tarsasagban a szoke - pedig en voltam. 40 perccel a bejelentett indulasa elott rajott, hogy elromlott a biciklije (gratulalunk), ugyhogy vegul vonattal jott, de azon is eltevedt. k Vegul icsivel ketto elott (11 helyett) erkezett meg. Bunteteset nem kerulte el - Peti jol lepisztolyozta, en meg feminin vonasait celba veve verbalisan hagytam helyben.

Addigra mar viszonylag nagyobb mennyisegu sornek nyoma veszett, ugyhogy erdekes latvanyt nyujthatott, ahogy a kisse pityokas kulfoldi bagazs egy bevasarlokocsit tologatva, vizipisztolyokkal lovoldozve, vihoraszva halad a folyopart fele.
Oszaka Peti, a mernok ember tolta a bevasarlokocsit. Mondtam is neki, ha patka jon, akkor vegyen elotte nagy lenduletet, es akkor siman fel tud ugratni. Akkor jott ra, hogy jotanacsomat nem a segitokeszseg vezerli, amikor belso combon vagta magat a majdnem felborulo kocsi tolorudjaval.

Utkozben persze me'g eszunkbe jutott, hogy nincs mire ulni, ugyhogy vissza is kerekeztem egy nagyobb nejlonert Zsuhoz. A parton ne'mi probalkozas utan rajottunk, hogy jol jonne a tuzhoz papir, a kajahoz so meg bors, a hushoz valami martas, a mustarhoz kiskanal.. stb.
Kozben megallithatatlanul fogyott a sor meg a felig egett, felig sult zoldseg. Kobei Peti meg Gyuri kerlelhetetlenul lodozgette az embereket, neha elokerult a gitar is es rongyosra dumaltuk/rohogtuk a szankat.
aztan elokerult Peti, aki idokozben elment beszerezni a hianyzo dolgokat, Ritaval az elen.
Aztan este hat korul vegre sikerult osszehozni az elso normalis hus adagokat. ami vegul is nem is olyan rossz teljesitmeny, ha belegondolunk, hogy eredetileg 11-kor kezdtunk.

Sotetedeskor meg gitaroztunk/enekeltunk egy jot, de annyira, hogy az Oszakaiak majdnem lekestek az utolso vonatjukat. Mig emezek egy piece-flower kommunara jellemzo gulaban fekudtek egymason vihogva en a mobilom fenyenel probaltam hasznalhato akkordokat kiolvasni a hozott kottakbol. Hus nyari este, romantika, elvagyodas.
A vegen aztan jott egy nagy rohanas - az utolso vonathoz - ahol megfuttatuk a bevasarlokocsit is. Ezuttal gondosan ugyelve a patkakra.

Red Hot Chili Peppers

Stadium Arcadium
Eredetileg marciusra volt betervezve a koncert, de Anthony Kiedis - az enekes - hirtelen lebetegedett, ugyhogy vegul junius 9-re kerult a koncert, vagyis tegnapra.
Negyen mentunk, Magdi helyett Marko ugrott be, es meg ket korai lany (egyik a csoporttarsam, masik a baratnoje) volt velunk.


Es ha mar lud, vagyis koncert, akkor legyen kover egy kis extra a valtozatossag meg a moka kedveert ugy dontottem, hogy befestem a hajamat mondjuk feherre. Ivett me'g regebben hozott nekem egy adag festeket (az elozo koncertre idozitve), ami ugyan nem feher, de nagyon vilagos szoke. Szoke vagy feher, az mar nem oszt nem szoroz, penteken koncert elott fogtam magam es...
es elmentem kapasbol fesut venni, mert nem volt otthon csak kefe, azzal meg nem lehet. Vagy igen, csak nem volt kedvem kiprobalni. Szoval mar az elejen erdekes volt, mert amikor osszekevertem az osszetevoket, akkor a massza az kek volt. Nem szoke, nem sarga, nem feher, hanem kek. Raadasul roppantul budos. Ide teszek egy esemeny elotti kepet. Itt meg ugye barna vagyok.

Aztan egy ropke ora masszakenegetes a hajamra, a tukorre, a padlora, a mosdoba, meg meg ki tudja hova kerult me'g. Es irany a zuhanyzo. Lemostam az egesz kekes masszat es... amikor a tukorbe neztem nem tudtam visszafojtani a rohogest... :-)


A vonaton Oszaka fele meg is bamultak az emberek. Ugye a szoke haj meg a fekete/barna szemoldok az valahogy nem stimmel, ezt meg a japan kisgyerekek is tudjak. Mondjuk nem mintha nem lehetne lepten-nyomon ilyen osszeallitasban japan lanyokat latni az utcan. Nade egy kulfoldit.. hm az furcsa.


Szoval adva volt a hajam meg 1-2 so:r a tobbiekkel az arena kozeleben, ugyhogy kedvezo kiindulo feltetelek, aztan a tobbi meg hagy szoljon.
Mondjuk a koncertrol annyit, hogy a fiuk lesikaltak a leszerzodott masfel orat, aztan meg egyszer visszajottek 2 raadas erejeig. Nem tettek ki magukert, de a kozonseg sem.
Kapasbol ott kezdodott hogy CSAK ulohely volt. Meg a szinpad elott is. Es ez nem unplugged koncert volt, tehat el lehet kepzelni, mondjuk amikor egy-ket szam beindult (Get on Top, Around the world, So much I, Torture me), akkor a kozonseg a neki kiutalt fel negyzetmeteren (=a szeke elott) razhatta, gondosan ugyelve, hogy ne essen ra a szekekre, es a szomszed szeken ulo lanyt se verje orrba (mert volt aki fel sem allt ugye). Lattam is egy szerencsetlen sracot, akit igy kisertek ki, mert nem tudott jarni. Gondolom sikerult raesni a szekekre. Kulon gratulacio a szervezoknek.

Gondolom ugy filoztak, hogy egy igazi kuzdoteres koncerten tobb serult van. Hat lehet, de a hangulat is jobb, meg ott ugye az ember el tudja donteni, hogy mondjuk belevag-e surujebe hasitani, vagy marad a szelen, bekesen.

A letszammal nem volt gond, mert kabe 30 000-en voltunk, de nem sikerult megtolteni az arenat. Mind a zenekar mind a kozonseg hangereje is harmatoska volt, amikor enkeltem akkor tisztan hallottam a sajat hangomat (feltehetoleg a szomszedaim is.. szegenyek). Koncert utan meg semmi fulzugas. Aki mar volt koncerten tudja mirol beszelek.
Es tancolni is csak elvetve lattam embereket, pedig ha a kozonseg kicsit jobban kitesz magaert akkor nem ugy jovok el, hogy na ez egy kozepesen altagos koncert volt. Ja utana beszeltuk a tobbiekkel, hogy Anthony Kiedis ezzel a bajusszal valahogy nagyon Chuck Norrisra hajazott. Haha.


Sajnos nem talaltam Anthonyrol kepet olyan szep, dus, nagy bajusszal, mint tegnap volt neki.

Az alabbi szo:rt kene beszorozni 10-20-szal, plussz szokes haj, es onnan mar csak egy automata gepfegyver hianyzik a kezebol...

es Chuck Norris a vegeredmeny (akirol vegul nem neveztunk el magyar hidat, pedig...)

szórakozott

A szórakozottság fonalát újra felvéve...

A dolgokat alapvetően két kategóriába lehet sorolni. Vannak azok a dolgok, amik elvesztek, meg vannak azok, amik nem vesztek el. Az elveszett dolgok között is minimum két kategóriát lehet megkülönböztetni. Vannak azok a dolgok, amikről tudjuk, hogy elvesztek véglegesen, és vannak azok, amikkel kapcsolatban nem vagyunk biztosak.
Például, a szüzességet elég egyszer elveszteni, az biztos nem jön vissza. Hasonló módon a fejvesztést is csak egyszer játszhatjuk el. Nem úgy a fejnek szimbolikus értelemben vett elvesztését. Például a minap elvesztettem a fejem és leteremtettem az egyik kis pajtásomat. Ebben az esetben a fejem a helyén maradt. Igazából a türelmemet vesztettem el. De ez gyakran megesik, rendszerint meg is találom utána.

Szóval, a dolgok elvesztésének legidegesítőbb része az amikor nem tudjuk megítélni, hogy vajon azok a véglegesen elveszett, vagy átmenetileg elveszett (az úgynevezett „majd meglesz”) kategóriába esnek. Bele. Ilyen sajnos gyakorta esik meg velem, de hál'istennek ezek az epizódok heuréka jellegű egymásra találásban oldódnak fel. Mondok egy példát.

Tegnap előtt hajnalig bent voltam a kutatószobában, valami roppant fontos absztraktot kellett megírnom valami roppant fontos konferenciára. Úgy hajnali kettő felé úgy döntöttem, hogy a tudomány útjába állok, és haza parancsolom magam. Regenerációs okokból. Tehát aludni. Le is mászom azt a három emeletet a tűzlépcsőn, le a parkolóba, nyúlok a bringámért... híjnye.. a km/órát fent hagytam a teremben. Nna, lehet rám mondani, hogy trehány vagyok, de azért vannak dolgok, amiknek a helyükön kell lenniük, különben a lelki egyensúlyom veszélyben forog. Ilyen dolog a bringám km/órája. Szóval vissza tűzlépcsőn, vissza a kutatószobába. 20 perc lázas keresés után feladom, besorolom a km/órámat az elveszett dolgok közé. Valahol mélyen a szívemben (zorán(r))
reménykedem, hogy meglesz, hogy valami nagyon ésszerű helyre tettem, tudat alatt, és majd a megfelelő pillanatban majd megkerül. Itt kezdődik a hit. Persze tisztában vagyok vele, hogy lehet hogy fent hagytam a bringán, és valamelyik diák zsebre vágta. Vagy lehet, hogy én vágtam zsebre, viszont amikor fizettem a közértben, akkor a pénztárcámmal együtt kirántottam a zsebemből, és most valamelyik polc alatt hever. Ilyenkor ugye az ember szemei előtt lepereg az élete idevonatkozó része. Jobbára hiába, mert a lehetséges helyeket már úgyis megnézte.

Szóval, ezek után búsan tekertem haza. Még 30 fölé se volt hajtani a gépet. Főleg így, hogy nem tudtam hány km/órával megyek. Sajnos ugye eggyel sem, mert ami volt az már örökre elveszett. Ilyen rezignált hangulatban léptem be a szobámba. A szokásos hanyag mozdulattal a cipőszekrény végébe hajítottam a sapkámat. És akkor jött a heuréka. A km/óra ott csücsült a sapkámban. Ugyanis olyan különlegesen kiképzett sapkában van részem, amibe pont befér (a síltje alá) egy km/óra. Ezek után volt dínom-dánom, hetedhétorszégra szóló lakodalom. Jobban mondva hajnali háromkor még kicsit betettem a Csalóka napfényt - angol felirattal.
na így mulat a magyar.

a professzor kicsit szorakozott

Mondjuk ez a professzor dolog meg családon belül kezdődött. Ugye én voltam a szórakozott professzor, de ez inkább a szórakozottságra volt kihegyezve, nem a professzori címre...
Ez egy viszonylag aranyos módja annak ugye, hogy a gyerekünkkel közöljük, hogy rendetlen, feledékeny, mihaszna.

A következő szembesítésemet az akadémiai hivatással drága volt főnökömnek, M. Maszasi-nak (az „sz”-t szigorúan sejpítve) köszönhetem, aki volt szíves gyakorta figyelmeztetni, hogy engem az élet a tudományos pályára szánt, nem egy kereskedelmi céghez.

Gondolom volt más is, csak azokra már abszolút nem emléxem.
Aztán most hétfőn beszól nekem Ludmilla, az orosz csoporttársam, hogy olyan kis professzoros vagyok. Na kösz. Pedig pont mostanában váltottam kontaktlencsére (erről majd később bővebben), egyrészt mert jó, másrészt mert már untam az okoska fizimiskámat. És erre tessék, bele a vékonyába. Szóval nem tudom mi legyen a következő lépés, hogy még kevésbé tűnjek tudományosnak. Ed Norton a 25. órában szétverette a haverjával az arcát, hogy megússza az első börtönnapokat. Jut eszembe holnap lenéz hozzám Peti. Lehet, hogy megkérem...

Awaji kör

Petivel jó bringázni, egész összeszoktunk már, de most az Aranyhét alatt nem ért rá, úgyhogy kénytelen voltam egyedül menni. Először többnaposra terveztem a túrát, aztán hívott Juci (ELTE-s lány, a gaidai-on tanul), hogy jöjjek vissza hamar mert lesz vmi félnapos paprikáskrumpli buli. Ráadásul jövőhéten szemináriumi előadásom is van, úgyhogy a bringatúrán sporolhatok időt. Gondoltam én. Ugyanakkor a távon nem akartam "spórolni", hamár egyszer nyeregbe ülök. Arany középútként a két napos adagot egy napba sűrítettem... vagyis kb 180 km.
Hát majd meglátjuk meg lehet-e csinálni...


[08:55] Habár korán akartam kelni, megint elcsesztem az időmet és későn kerültem ágyba. Arra gondoltam, hogy egy ilyen hosszú túra nem érdemes kialvatlanul menni. Jól el is aludtam.


[10:00] Indulás! Végre sikerült összepakolni. Biztonság kedvéért hálózsákot és polifomot is vittem. Ki tudja hol alszom este.
Útközben csináltam egy képet az Akashi hídról. Amikor elkészült (a híd, nem a fénykép) ez volt a leghosszabb felfüggesztésű függőhíd.




[11:15] Megérkeztem a komphoz. Az első 28km letudva. Pompás idő, jó tempó.
Viszont mivel általában mindenki szabadságon van az Aranyhét alatt, mindenhol tömeg van. Igen a kompkikötőben is. Ráadásul a bringások is sokan voltak. Hova mennek ezek?
A jegyeladó azt mondta, hogy 2 órát kell várni. Két órát? Érdemes megvárni? De ha visszafordulok, akkor mit csináljak? Döntésképtelen vagyok? Aztán csak úgy döntöttem, hogy kivárom a kompot. Közben lehet kajálni is, meg bevásárolni mindazt, amit reggel elfelejtettem.




A kikötőben összeismerkedtem egy párocskával is. Egy középkorú (?) hölgy, kicsit nagypapás férfi. Lazák voltak. Meg segítőkészek. Mókás volt, hogy a tata be-be szólt a nőnek, mintha a gyereke lenne... Gondoltam is, hogy megkérdezem milyen kapcsolatban vannak - de persze nem.



[13:15] Felkerültünk a kompra. A párocska besírt engem arra a korábbi kompra, amire ők felkerültek. Yossh.
Azt mondjuk speciel nem értem, hogy egy kompra miért csak 6 db bringát lehet felpakolni. A képen is látszik, hogy még remek sok hely van - akár kétszer ennyi bringának is. Mindegy biztos van valami magas értelem benne, amiről mi halandók nem tudunk.





[13:40] Végre Awajin vagyok. Nagyjából 120km-nek számoltam a szigetkört. Az egészet lehetetlen letekerni sötétedésig.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy kelet felől kerülöm meg a szigetet, mert arra van a hegyes terep, és utálok sötétben hegyet mászni (felfelé még hagyján, de sötétben lejönni...). Hajrá!



[14:40] Az első 30km (a kompig tartó utat leszámítva) egész szépen lecsúszott. A tenger csodás, az idő tökéletes, Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi. Közben sorra érem be azokat, akik a kompállomáson előttem voltak (és korábbi kompra sikerült feljutniuk). Volt valami cserkész csoport is vagy 20 gyerekkel (fehér egyensisak) meg kb ennyi kísérővel(fekete egyensisak). Persze szét voltak szóródva 5-6 részre.





[16:00] Itt kezdődtek a hegyek. Kapásból csináltam egy hülyeséget, és felmásztam tévedésből egy kilátóba. De minek? A kilátás nem volt nagy szám, ráadásul marhára magasan volt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt normális térképem, és nem volt mindig kitáblázva az út.
Kb. 80 km rohanás után a hegyek nem estek jól. Rettenetes volt. kb 10-15km felfele, néhol csiga 5km-h tempóban...







[17:15] 95.km. Vége a hegyeknek, és álomszerűen szép a tengerpart. Szinte semmi forgalom. Leszámítva a pocsék burkolatot , ez volt a legjobb rész.



[18:30] 110.km. besötétedett. Végig tengerpart. Minimális szint.



[21:15] 150-dik km. Uzsonna. Kezdek fáradni.

[22:55] 170-dik km. Visszaértem a komphoz. A végén megint csináltam egy fölösleges hegymászást. Mondjuk nem bánom, mert az Akashi híd éjszaka kivilágítva nagyon szép.



Kb 30km volt a kompállomásig, a szigetköt meg kb. 140km. És nem 120km, ahogy először gondoltam. Amúgy nagy mázlim volt, mert a komp 23:00kor indult. Rohantam is, mint a kis disznó jegyet venni. Hál'istennek simán felfért mindenki a kompra.



Fent találkoztam 3sraccal, akik csináltak rólam képet.



[23:25] Visszaértünk Akashiba. Hajnali 1 körül meg is érkeztem a a lakásom környékére. Aztán elmentem vacsizni egyet (valahogy megint éhes lettem). Aztán csináltam egy 2km-es vargabetűt hazafele, hogy meglegyen a
200 km. Nem akartam 198km-nél megállni. Peti úgyis mindig beszól, ha felfele kerekítek (lefele gondolom lehet).

Szóval egy órája értem haza, gondoltam gyorsan leírom az egészet, mielőtt elfelejtem.
A fényképezőgépet ezúttal nem a táskámba tettem, hanem a hátizsákom ővére, úgyhogy, ha jó téma volt gyorsan elő tudtam kapni.

Jó lenne még egyszer elmenni Awaji-ra több napra sátrazni másokkal együtt. Nagyon jó helyek vannak tengerparton. És kemping is akad.
Majd Petit megfűzöm.

Hétvége Tokióban

A hétvégén volt egy konferencia Tokióban (pszicholingvisztika), meg Peti is hívott bulizni, úgyhogy fogtam magam és felmentem Tokióba. Most márciusban van egy különleges jegy, amivel nagyon olcsón lehet utazni (18 kippu). Most 8000yen egy 5 darabos gyűjtőjegy, és egy jeggyel 24 órán át lehet utazni. Tokióba felmenni kábé 10 óra, de nem olyan fárasztó. Én most is jórészt ültem, vagy aludtam.

A konferencia nem volt valami nagy szám. Kicsit többre számítottam, több pszichológiára, több kísérletre, valamivel több emberre. Teljesen véletlenül találkoztam az egyik témavezető profommal (Mizuguchi sensei), akivel aztán együtt is ebédeltünk. Jó volt legalább sikerült vele beszélni. Érdekes egybeesés volt, hogy a két hete beadott tudományos jelentésemet pont magával hozta, hogy a repülőn olvasgassa. Félévente kell ilyen jelentéseket írnunk tulajdonképpen arról, hogy hol tartunk, mennyit haladtunk a kutatásban.

Az ószakai idegennyelvi egyetemen (gaidai) most lakik két eltés lány, ők is pont Tokióban voltak. Találtak egy nagyon olcsó szállást, úgyhogy én is oda fészkeltem be magam. Ők napközben várost néztek, esténként pedig mindig elvittem őket magammal.

Első nap Petivel meg egy marha érdekes haverjával találkoztunk. A srác úgy nézett ki, mint Lovasi, és kábé a dumája is hasonlóan jó volt. Beültünk egy helyre, ahol ilyen szolgálólánynak öltözött pincérnők szolgáltak fel. hm. Érdekesen néztek ki, de semmi különleges.

Aztán még elmentünk vacsizni egy tipikus izakayába (tradicionális evős-ivós hely, kocsma?).

A srác 37 éves és most egy munka felvételi miatt jött be Tokióba. Egy játékfejlesztő cégnél akar elhelyezkedni, mint tesztelő. Vagyis, hogy fizessenek neki, hogy játszik. :-)

Persze azért ennél valamivel tágabb a munkaköri leírása, mert nemcsak játszania kell, hanem értelmes ötleteket adni a fejlesztőknek.

Második nap a hostelben punnyadtunk este. Harmadik nap találkoztam (konferencia végeztével) Palival, akinek már 7 hónapos a fia, akit aztan el is hozott. Aranyos kölök. Persze még ők sem tudják biztosra, hogy mi lesz velük. Palinak úgy látom lassan tele van a töke a vállalattal, ahol dolgozik. Dehát, amíg kicsi a gyerek, valszeg nem nagyon fognak pattogni.

Este bementünk Shibuyába (ahol az a nagy kereszteződés van, amit sokszor lehet látni Japánról szóló műsorokban) a magyar klubba. Volt ott néhány arc, aki már 5 éve is ott volt (amikor Tsukubából jártam oda). A gadaios lányok is odajöttek, sőt Ivett is jött és hozta tokiói látogatáson lévő volt gimnáziumi évfolyamtársunkat, Marist is. Maris nem kispálya, Svájcban él a férjével, van egy 4 éves gyereke, és egy marha jó munkája. Repülős térképeket szerkeszt és tart karban, amiket az összes légitársaság használ. Vezető beosztásban van és imádja azt, amit csinál. Na, ő aztán tényleg jól egyengeti az életét.

A magyar klub után az egyik gaidaios lánynak eszébe jutott, hogy akkor menjünk el bulizni. Peti is bejött kocsival, meg egy informatikus sráccal, összesen öten elmentünk Roppongiba, és benéztünk 2-3 szórakozóhelyre. Hajnalig táncolgattunk, aztán alvás nélkül egyből indultunk vissza Ószakába vonattal. Visszafelé is kábé tíz óra volt az út, de szinte végig aludtunk, csak átszállni keltünk fel.

kora tavaszi bringatúra

Na, ez volt az 5. bringatúránk Petivel, habár ennek azért még utána fogok számolni.

Volt egy jó hely, amit régebben kinéztem magamnak, hogy jó lenne arra bringázni, és most Peti is ráért meg én is, úgyhogy fogtuk magunkat és el is mentünk. Csütörtök reggel jött Peti Kóbéba, onnan együtt mentünk tovább vonattal Teramaéig. Az első kép ott készült. Még frissen vidáman. Nagyon jó idő volt ahhoz képest hogy március elseje volt.

Az első nap nem volt vészes. tulajdonképp lejöttünk a hegyről a tengerpartra. Voltak ugyan emelkedők is, de 5 óra alatt lement a 85 km. A végén ugyan igyekezni kellett, hogy ne kelljen sötétben tekerni. Mint bringás, 4 dolgot utálok nagyon. Az esőt. A szelet. Az emelkedőket. És sötétben menni. Habár az alagutakban így is néhol tök sötét volt.

Szóval első nap megérkeztünk Kinosaki ([kinoszaki]) -ba, ahol először is valami szállást kellett keresnünk. Peti hulla volt, úgyhogy én körbenéztem. A helyi turistaközpontban ajánlottak egy „tiszta” helyet, de azért

elmentünk előbb kicsit körbenézni. Volt egy olcsó hely egy nagyon jó helyen. Míg a recepcióst vártuk én benéztem a vécére, ami borzalmasan büdös volt. A recepciós is megjött, és miközben dumált, egy darab kaja (rizs, persze) kiesett a szájából pont arra a papírra, amit ki kellett volna töltenünk. Úgyhogy Petivel abban maradtunk, hogy inkább megnézzük a másik helyet.

Ami iszonyú jó volt. Egy középkorú nő vezette, nagyon szépen karban volt tartva ( a nő is), és a mivel aznap (csütörtökön) csak mi voltunk, összenyitott nekünk két szobát. A fényképen látható szoba eredetileg két szobát takar. De most mind a mienk volt. Ahogy látszik tatami van, persze futonon aludtunk.

Kinosaki amúgy közkedvelt pihenőhely, egész évben tele van.
Van vagy hét (nyolc?) onszen, amit körbe lehet járni. Minden szállóban adnak japános köntöst (jukatát), meg fapapucsot (getát), amiben be lehet járni a fürdőhelyeket. Petivel a hét helyből csak két helyre mentünk. Amúgy elég fárasztó tud ám lenni egymás után több fürdőt végig lubickolni. Sajnos jukatás fényképet nem sikerült csinálni, mert a szállóban hagytuk a fényképezőgépet (amatőr).

Másnap 10 körül indultunk. Úgy terveztük, hogy a tengerparton elmegyünk Tottoriig, de szállodás nő felkészített, hogy sok hegy lesz. Mondjuk a nyári túrán a tengerparti szakaszt nagyon kényelmesen letekertük, valami hasonlóra számítottunk. De nem. Az itteni tengerpart sziklás volt, és az út fel-le hullámzott. Fel a hegyre, le a partra... Ez sokszor. Úgyhogy hamar rájöttünk, hogy Tottoriig napvilágban nem érünk el. Este meg, mint írtam, nem a legjobb bringázni.

Úgyhogy nyavalyás 65 km-rel beértük aznapra, és ott ahol ért a sötétedés, kerestünk egy szállót. Ez pedig Hamasaka volt. Ott is szép látványt nyújtott a tengerpart a sziklákkal, habár ezen kívűl semmi extra nem volt ott. Ráadásul annak ellenére, hogy péntek este érkeztünk, szinte semmi nem volt nyitva. Mindezek ellenére nem mondanám, hogy rossz hely, sőt. A szállás pont a fele annyiba került, mint Kinosakiban. És nagyon jó japános szobát kaptunk. Mondjuk valszeg mozgássérülteknek lett tervezve a szoba (vagy az egész szálló), mert az ajtóknak a kulcsa kb. térdmagasságban kukucskált. Ráadásul mindenhova kapaszkodót meg rámpát szereltek.

Másnap nem történt semmi különleges. Korán keltünk és egész nap vonatoztunk. A kép a jobb oldalt a Hamasak állomáson készült reggel. Megkértük az állomásfőnököt, hogy kapjon le minket. A fényképezés után szétszereltük a bringákat, ami eltartott vagy húsz percig. Aztán fel a vonatra.
Délutánra már vissza is értünk Kóbéba. Ahol csaptunk egy kis bulit, a fáradalmakat kipihendő, de ez egy már egy másik sztori.

tanszéki évzáró buli

Tegnap volt a tanszéki „oidashi kompa”, vagyis búcsúbuli a szakos hallgatóknak. Előtte voltak a védések. A profok szerint az eddigi évfolyamok közül az idei (a 11-ik) volt a legszínvonalasabb. Higgyük el nekik, én sajnos (?) a konditeremben izzadtam, amikor a diákok a diploma védésükön.
Viszont egyik nyelvész szakos hallgatónk se gondolta úgy, hogy az egyetemen marad nyelvészkedni. Mindenki talált magának melót. Na ennyit a nyelvészetről.

Sannomiyába mentünk valami nagyobb helyre vacsorázni, ahol összenyitottak nekünk pár termet. Nem számoltam meg magunkat darabra, de nagyjából 60-an, 70-en voltunk. Nem semmi.
A profom kitalálta, hogy születési hónap szerint üljünk az asztalokhoz. Én helyet is foglaltam a szeptember/október asztalnál, és újfent elcsodálkoztam azon, hogy a profom milyen gyerekesen tud viselkedni, közben átlagban merev, szigorú és barátságtalan. Általában, ha így csoportban megyünk kajálni, akkor jön rá ez az infantilizmus. Kedvenc témája a horoszkóp meg a vércsoportok. Na, te meg egy tipikus nullás vagy.

Szóval Saito szan mellé kerültem az asztalnál, aminek örültem, mert általában ő a hangulatfelelős. Sokat beszél keveset mond, de az legalább humoros. És akármilyen idióta tud lenni, mellette végtelenül őszinte. Jól ki is dumálta, hogy volt olasz meg amerikai pasija, és hogy ki miért nem jó.
Ezen felbuzdulva, aztán elmentünk karaokézni a vacsi után páran. Egész az elején sikerült elénekelnem a Starman-t David Bowie-tól, amin egy jelenlévő másodéves annyira fellelkesült, hogy azután egész éjjel velem akart beszélni. Merthogy ő is gitározik, meg hallgat zenét. Amúgy aranyos volt.

A harmadik hely meg valami eldugott helyen volt, Saito szan exklúzív helye, még ifjú egyetemista évei alatt járt oda. Merthogy nem mondtam, de ő már benne jár a korban. Legalábbis egy tízessel beljebb, mint mi. Amúgy hely nem volt rossz, talán majd egyszer elmegyek úgyis, hogy nincs bennem annyi sör. Mire erre a harmadik helyre értünk, már nagyon megfogyatkoztunk. Talán ha heten maradtunk. Aztán kezdett szétcsúszni az egész, és akkor fogtam magam és hazajöttem.
Saito szan, meg a másodéves lovagom lekísértek egy háztömböt. A sráccal vagy 5 percen keresztül kellett kezet fogni. Nagyon mélyen érinthette ez a David Bowie dal. Saito szan is belekezdett valami nagy monológba, aminek a felét sem értettem. Talán azt mondta, hogy mindig számíthatok rá, vagy valami hasonlót. De nem vagyok benne biztos. Mindent olyan nyakatekerten fogalmaz meg.

A kézfogásról jut eszembe, a harmadik hely tulaja is vagy 3x kezet fogott velem. Vagy be volt állva, vagy csak egyszerűen amnéziás. Mindenesetre nagyon örült a külföldi vendégnek (vagyis nekem).

Aztán azon filóztam hazafelé a bringán, hogy bezzeg, ha a mi tanszékünk lettek volna ilyen bulik... Igaz, hogy ott nem kellett megvárni az év végét, hogy a csoporttal bulizzunk együtt, de ez az egész tanszékes móka azért nem rossz ötlet.

Jövőre reméljük majd minket búcsúztatnak így - ahogy Saito szan kissé szomorkásan az este folyamán megjegyezte.

zombi

Kész zombi vagyok. Na, jó félkész. Ma voltak az év végi előadások az egyetemen, és sikerült annyira lazára venni a felkészülést a héten (tényleg mit csináltam?), hogy éjszakázás lett belőle. Mondjuk ha nagyon akartam volna, egy óra alatt össze tudtam volna hányni azt a nyavalyás 20 perces előadást. Húsz perc az mi? Semmi. Húsz perc alatt az ember Kóbéból Ószakába ér. Ha már itt tartunk akár a vonaton is tarthattam volna az előadásomat. Kábé ugyanakkora lett volna az érdeklődés... és ugyanúgy csak néztek volna ki az ablakon...

Úgyhogy nem nagy kunszt összegányolni egy 20 perces remekművet. Csakhogy tegnap éjjel valami nagyon érdekes kísérleti eredményeket produkáltam, ami lázba hozott és minden áron arról akartam beszélni... (nem kell megijedni, már elmúlt).

Kábé ez volt a második alkalom, amióta itt vagyok Japánban, hogy az egyetem miatt éjszakáztam.

Éjszakázáson azt értem, hogy nem fekszem le - egy fél pillanatra sem. Másnap aztán persze fel kell szépen peckelni a szemeket, jöhet a sok tea/kávé/RedBull és aztán hagy szóljon.

És meglepő módon szólt is.

Csak utána úgy éreztem magam, mintha egy pizsamában ülnék az ágyam szélén. Kóma. Zombi. Becsületesen be is aludtam az utánam következő srác előadásán. Nem olyan könnyed ebéd utáni elbóbiskolás volt, hanem masszív, minden oldalról támadó álomkor. Nem is kellett sokat harcolnia velem. Azért remélem nem horkoltam. Az különösen fiatalon tud nagyon imidzs-romboló lenni.

De érzem megint támad.

jóéjt (Tompikának is)