Vasárnapi randi

Vasárnap este nyolc óra körül. Ikebukuró egy kevésbé frekventált részén egy Velocének nevezet kávéházban az alábbi kép fogad. Összességében kevesen vannak, sok a szóló vendég, néhányan tanulni jöttek, sokan olvasnak, páran a mobiljukat bütykölik, két fiatal koreai kiscsaj a önfeledten vihorászik a kiürült csészéjük felett. Az érdekesség, ami miatt mindezt írom, az a pár, aki mellettem – a koreai lányokkal túloldalt – foglalt helyet. Húszon valahány éves, jóképü fiú, magassarkú cipőben egyensúlyozó lány. Mindketten teljesen normálisnak tünnek. Sokéves házasokhoz hasonlóan, mint akiknek már nincs túl sok mondanivalójuk egymásnak, csendben letelepednek egymással szemben a mellettem lévő asztalhoz és kiosztják egymásnak az innivalókat. Aztán a srác egy szó nélkül lenyúl a táskájához és elővesz egy játék gépet (Nintendo DS), és közömbös arccal elkezd játszatni vele. A lány egy rossz szó nélkül figyeli a fiút, majd az asztalra emeli ölbe tett kezét és megadóan ráhajtja a fejét.

Béke, nyugalom, tökéletes randi. Legközelebb én is kipróbálom.

Ahol élek...

A kéróm a második szinten (első emeleten) - ahol a mosott ruhák száradnak.

Az úton hagyományos japán közlekedési eszközök, avagy mama csarik. Az erkélyről leugorva repülőrajtra alkalmas pozicióban tárolva.





Sajnos nem a lexeszebb időben...






Némi zöld. Viszont se hegyek, se tenger, max betonból.

Pedig azt hittem, hogy

Ma volt szerencsém együtt ebédelni pár arccal a termék osztályról. Persze kikérdeztek, hogy honnan jöttem, meg hogyan kerültem a céghez. Az egyik csaj volt olyan bátor, hogy benyögje, hogy azt hitte a részlegvezetőnek vagyok valami kedves ismerőse, és neki köszönhetem, hogy felvettek. Persze ha csak a fele igaz lenne, amit eddig gondoltak rólam...

Lista arról, amit eddig gondoltak rólam ( zárójelben a kollega neve, egyéb megj.)

• a részlegvezetőa csókos pajtása vagyok, azért vettek fel (csaj a termékosztályról)
• amerikai vagyok (ugyanaz a csaj a termékosztályról)
• belga vagyok (a részlegvezető)
• dán vagyok (a részlegvezető pár héttel később)
• húszon valamennyi vagyok (a francia srác - kollega)
• harminc valamennyi vagyok (az osztályvezető)
• dohányzom (Yamada szan – kollega, aki dohányzik)
• az egyetemen mérnöknek tanultam (kvázi mindenki ezt hiszi)
• C++ a kedvenc programozási nyelvem (Oguro szan – közvetlen kollega)
• bármelyik részlegnél egyformán jól tudnék teljesíteni ( a cégvezető – a góré)

Apai örömök elibe

Habár nálunk gyerek még nincs tervbe véve, úgy néz ki szerencsém lesz az apasággal közelebbről is megismerkedni. A közelség centiméterekben is mérhető lesz, ugyanis a tíz centi vastag szobafalam túloldalán lakó szomszédomékhoz kukkant be a gólya nemsokára. Mivel nagyjából még a beszélgetések is áthallatszanak, így várhatóan passzív módon részese leszek a gyereknevelés euforikus élményének, főleg ami az akusztikai élvezeteket illeti.

Nem vagyok egy kimondott serlokholmsz (gyk, Sherlock Holmes), a gólyás összeesküvésre sem a nehezedő testsúlytól egyre mélyülő lábnyomokból vagy valami hasonlóan furfangos jelből jöttem rá. Teljesen prózai módon, tegnap tök véletlenül a szomszéd lánnyalegyütt gyalogoltunk haza az állomástól. Mikor beértem végül az házunknál, akkor meg is jegyeztem neki, hogy ne féljen, nem azért követtem, mert molesztálni akarom, csak itt lakom a szomszéd lakásban. Persze, persze válaszolta. Mondjuk – most gonosz leszek – a saját paraméterei ismeretében nyilván a lány sem gondolta, hogy valaki majd pont őt akarja megmolesztálni. Hogy kicsit szocializálódjunk, még barátian hozzátettem, hogy ha hangosan filmezek, vagy valami, akkor nyugodtan szóljanak át. Ugyan-ugyan, így a szomszéd, pont hogy ők kérnek elnézést, mert nemsokára jön a gyerek, fiú lesz. A filmekben általában ilyenkor szokott beúszni a megdöbbent szereplő képe a kamera közepébe. Én is csak bámultam a lány hordó-szerű hasára, ami - mint ahogy ezennel bizonyosságot nyert – nem a sok meki burgertól (vagy nem csak attól) volt ilyen méretes. Gyorsan elharaptam a számból már-már kibukó kérdést, hogy „de ugye elköltöznek innen?”, és a hírtől megbabonázva betántorogtam a lakásomban. Hát akkor én is apa leszek, basszus...

A világrend

Helyreállt a világrend. A spanyolok megnyerték az foci ebét, én meg megvédtem a doktorimat.

A foci ebét volt szerencsém a csoport meccsektől végig figyelemmel kísérni, és nagyon szurkoltam, hogy olyan csapat nyerjen, amelyik nem valami favagó focit játszik. Ugye a négy évvel ezelőtti görög válogatottat pont a unalmas jatéka miatt nem lehetett szívből szeretni. Itt azért tegyük hozzá, hogy habár a németek játékát nagy előszeretettel sorolják a robotfoci kategóriába, azért a görögök stílusához képest laza latinos dzsezzfocit tolnak a germán labda lovagok. De hagyjuk is a görögöket.
A spanyolokért sokat izgultam, főleg a ruszki-spanyol előtt, hisz a holland-orosz volt talán az ebé egyik legélvezetesebb meccse az oroszok váratlanul színvonalas játéka miatt. Aztán a spanyolok nagy szerencséjére az orosz harci maci szelleme elpárolgott az elődöntőre. Az orosz csapat szemmel láthatólag félt a spanyoloktól. Volt is miért (3-ö).
Érdekes még összehasonlítani a két fiatal titán, a spanyol Torres és a portugál Ronaldo teljesítményét. Ha kivonjuk Ronaldóbol a hisztit, meg a sztár allűröket, akkor kábé Torresnél vagyunk. Az egyik legszínpatikusabb-ígéretesebb játékos az ebén.

A doktori védésről sajnos nem lehet ilyen izgalmas kis színesekben mesélni. Csütörtökön még a byte-okat facsartam a cégnél, úgyhogy a pénteki védésre nem voltam csúcsformában. Ráadásul képes voltam egy olyan kinyomtatott verziót elvinni a szóbelire, ami még nem a végleges változat volt. Így elég mókás volt, mikor az opponensek "a 43-dik oldalon lévő ábrán látható... bla-bla" kezdetű kérdéseire kellett válaszolnom. Na az most nekem hányadik oldal... pluszminusz három... De azért csak megtaláltam.
Először reménykedtem, hogy a profom meg az opponensek bizalmas családi körében kell csak beszélnem, de az előadásom közepe tájára megtelt az előadó a tanszéki diákokkal meg tanárokkal. Szóval volt közönség is, színvonalas ellenfél, meg két óra játékidő. Azért mégse hasonlítanám egy focimeccshez, mert az eredmény adott volt (én jövök ki győztesen), csoport munka semmi, a kapott gólok meg nem számítottak (nem volt sok, de volt egy-két fájdalmas találat).
Űjraolvasva a disszertációmat mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy a téma jó, a következtetések érvényesek, az eredmények életképesek - feltétlenül érdemes lenne egy igényesebb kutatássá mélyíteni. Főleg így, hogy a melókeresés meg a térdműtét miatt már nem kell izgulnom.

Hétvége, hétvége.. (hiába mész az erdőbe)

Talán a gyerekkorom óta nem utáltam ennyire a hétvégéket.

Akkoriban újítottuk fel a házunkat , és a teendők jobbára a hétvégére maradtak. A „kedvencem” a cső festés volt, meg a fa mázolás. A kert ásás még úgy ahogy elment – kivéve amikor a törmelékkel feltöltött előkertet kellett felásni – a favágást meg kifejezetten szerettem – még azután is, hogy egyszer majdnem széttrancsíroztam a lábfejemet. Szóval azokban az időben vegyes érzelmekkel vártuk tesómmal a hétvégéket. Végre nincs suli. Viszont dolgozni kell.

Mióta Tokióba költöztem kábé minden héten ez a menetrend. Hétköznap meló, hétvégén szerelés, pakolás, takarítás. Persze így jár az, aki azon a napon kezd el dolgozni, amelyiken költözik. Egyik hétvégén egy könyvespolc, a másikon egy konyhaszekrény-szerűség, aztán ágy, mosógép és fürdőszoba polc... és az a temérdek kartondoboz meg hungarocell. Hál' istennek nincs kert, úgyhogy gazolni, kertet ásni meg kutyaszart gereblyézni nem kell.

A szerelem sivataga

- A fontos az az életben, hogy menedéket teremtsen magának az ember. A végén, éppúgy, mint az elején , az kell, hogy egy nő hordjon bennünket.

- Köszönöm inkább felfordulok...

A szerelem sivataga - Francois Mauriac (Pór Judit ford.)

Emese jött és megállt

Véletlenek pedig nincsenek.

Vagy mégis. Nem tudom másnak nevezni azt, hogy ma reggel összefutottam Emesével, aki nem jött, csak állt a metróállomáson, pont annál a feljárónál, ahol fel szoktam járni.

Emese? – igy én. Gábor? – igy ő. Pár emlékfoszlány átszaladt a fejünkben, a budapesti egyetemi évek élménykörében. A japános arcok, rendezvények, az újság, aminek révén együtt is dolgoztunk. Habár nem voltunk hú-de-jóban, azért a mezei ismerősök is közelebb kerülnek hozzánk ilyen távlatból, nomeg ilyen távolságból az otthontól (na ez még egy érdekes fogalom).

A város népsűrűsége, ahol lakom 15 ezer fő per négyzetkilométer. (mindenkire kábé 70 négyzetméter jut – lakni, szórakozni, kikapcsolódni, dolgozni, sportolni stöbbi), ami valamivel több, mint az amúgy sem kihalt Budapest 3800 fő per négyzetkilómétere. Persze ha belegondolok, hogy ugyanannál az állomásnál lakunk, akkor mégse olyan misztikus a dolog. Persze az is érdekes, hogy miért pont ugyanannál az állomásnál lakunk. Valószinűleg mert itt relative olcsók az albérletek.

Vágó terem

Talán még pont jól is jött, hogy a disszertációmmal voltam elfoglalva és nem volt időm a műtét meg az altatás miatt parázni. Előtte való éjjel egy szemernyit sem aludtam, mert még volt egy-két fejezet, amin dolgozni kellett. Korán reggel még kifizettem az éjjelnappaliban a számláimat, aztán összepakoltam és irány a kórház.

Lecuccoltam, átöltöztem, aztán egy óra pihenés után szóltak, hogy én jövök. Öt térdműtét volt aznap. Egyenként hívtak minket be. Levezettek a pincébe, ahol jóval hidegebb volt mint fent vagy kint. Egy nagy fém ajtón kellett bezsilipelni, ahol a színpad közepén ott állt a műtőasztal, ahova segítség nélkül huppantam fel. Tisztára mint a filmeken, a dokik meg nővérek körben, néha egy-egy beúszik a kép közepére, hogy kérdezzen valamit. Melyik láb is lesz? Ugye nem evett semmit reggelire? Hová valósi? Magyarország? Hm... Milyen szőrös a melle... kész dzsungel.. hahaha. Ez itt az altató keverék, ezt adjuk be vénásan. Fogja meg, ugye egy kicsit hideg!

És tényleg hideg volt. Először a jobb karom kezdett zsibbadni, ahova beadták az altatót, aztán szinte rögtön a jobb szemem is zsibbadni kezdett, de mielőtt bármit is mondhattam volna, már el is szakadta film...

a következő kép a röntgen kattanása …

a következő, hogy az ágyamra áthúznak... minden végtagomra jut egy nővér...

altatásból ébredve olyan, mintha részeg lennék... idétlen poénokat eresztek meg a nővéreknek, akik örömmel konstatálják, hogy japánul nem felejtettem el...

a lábam... ja a lábam... a lábam egy darab ólomként mozdíthatatlanul pihen az ágyon, két cső vezeti ki belőle a vért, ami egy aranyos kis tartályba gyűlik mellettem.

Aztán pár óra és elmúlik az altató hatása a jókedvvel együtt, a fájdalomcsillapító is lassan kezd felszívódni. Ejnye.

Mindenesetre a disszertációmat előveszem, hogy még javítgassak rajta. Nehéz koncentrálni, de egy fejezetet még megcsinálok.

Habár szinte alig ettem, ittam, estefelé hív a kötelesség. Ha a lábam mindössze tényleg csak egy darab ólom lenne, akkor semmi bajom se lenne, most viszont egy lüktető fájó húsdarab, ami nem tűri, hogy mozgassák.

A vécé nincs messze, 10-15 méter, mégis visszafelé örökkévalóságnak tűnik. Mikor visszaérek az ágyamhoz, a ruhám egy merő víz és lihegek, mint egy maratonfutó.

A doki még este odajön hozzám bazsalyogni. Megjegyzi, ha már nem hat a fájdalomcsillapító, eléggé fájdalmas tud lenni. Kösz a bíztatást. Majd szóljak ha fáj, és adnak valamit. Majszolok. Egyben mutatná is a képeket a műtétről... Hirtelen egy idióta jelenet ugrik be, amint a dokik a feltrancsírozott térdem előtt pózolnak, úgyhogy mondom neki, hogy most kihagyom.

Másnap azért csak megnézem a képeket és kicsit csalódva tapasztalom, hogy se vér se vigyorgó dokik nincsenek rajta. Valami miniatűr kamerával vehették fel, amit térdembe csúsztattak, mert csak csontok meg inak látszanak rajtuk a térdemen belül. :(

Az első éjszaka a legizgalmasabb. Hajnali kettőkor arra ébredek, hogy bárhogy is fexem fáj térdem. Az ágy rácsába kapaszkodom (milyen jó, hogy van rács), és nem tudok aludni. Aztán kérek egy fájdalomcsillapítót. A nehezén túl vagyunk.

Vágjunk bele!

… mondja majd a doki és ékes léket vág a térdembe holnapután. Három helyen, ahogy azt volt szíves a minap golyóstollal felrajzolni nekem. Persze én nem fogom se látni, se hallani, mert elaltatnak... Remélem azért érti majd a dolgát az aneszteziológus, és nem fogok fölébredni mikor a csontokat farigcsálják. És ugye a másik véglet se valami szívderítő, de ebbe inkább bele se gondolok.

Annál inkább a disszertációmra, amit az egyik barátom különös oknál fogva disztendációként emleget, és amit a holnapi nap folyamán át kell adnom a profomnak végső MEO-ra. Azt hiszem addig már nem alszom. Az előbb felálltam, hogy csináljak egy teát, és mire odaértem, elfelejtettem, hogy miért mentem oda. Ebből azonmód rájöttem, hogy pihenni kell. Ugye a Jóisten is megpihent az utolsó napon. Akkor én is pihengethetek egy kicsit. Igaz neki nem kellet a pihenő után még megcsinálni a bibliográfiát, meg tartalomjegyzéket.

Fény az alagút végén

Fény, ráadásul zöld és nem piros.

Egyrészt visszajött a doktorim első zsenge, ártatlan változata. Örömmel konstatáltam, hogy nem erőszakolták meg. Legalábbis nem olyan akkurátus szakértelemmel, amivel lehetett volna. Persze ilyenkor tanév végén borzalmasan elfoglaltak a vezető tanáraim, tehát nem csodálom, hogy nem foglalkoztak vele mélységeiben. Gondolom úgy vannak vele, hogy nem lehet belőle túl nagy tévedés, ha doktorrá avatnak. Legalábbis a többi bölcsész doktorral összehasonlítva.

A zöld fény másik komponense, hogy ezzel a képzavarral éljek, a munkavadászatom eredménye. Egy közepes méretű tokiói cég bevállalt engem. Hja kérem, vége a buta időknek ( ha ez valakinek bármit is mond). A társadalom szerves része leszek, szerves főnökökkel, szerves fizetéssel, szerves alváshiánnyal és túlórákkal. Mindenesetre a cég úgy döntött, hogy nem a menedzseri képességeimet hanem inkább a szakterületemből eredő tudásomat hasznosítja és a kutatás-fejlesztés részleghez oszt be. Mivel kis cég, bőven el tudom képzelni, hogy más részlegek is kölcsön-kölcsönkérnek majd. Ha jól tudom én leszek az egyetlen külföldi. Az egyetlen belga, ahogy a személyzetis az interjú alkalmával mondta.

Doktorira visszatérve, van két hetem, hogy átírjam. Nna, fel-fel vitézek!

Shotgun typing

Gyakori jelenség japán gépírás tudok között, hogy hatalmasokat csapkodnak a klaviatúrára. Kacsi-kacsi-kacsi... PÁFF, kacsi-kacsi-kacsi-kacsi.. PÁFF kacsi-kacsi ... ... kacsi-kacsi-kacsi-kacsi... PÁFF.

A nagy csapások az Enternek szólnak. A japán nyelvi bevitel úgy néz ki, hogy latin betűkkel kell beírni a szót (pl. i-n-u „kutya”), aztán ki kell választani, hogy milyen írásképpel kívánjuk prezentálni (lásd hiraganával :いぬ , katakanával: イヌ　kandzsival 犬, netán olyan kandzsival, amit még az átlag japán sem ismer fel (persze mi sem) 狗). Így ni: (sajnos a pédla nem a kutyával van):

A kívánt változatot Enter leütésével jelezzük (máshogy is lehet, de most ez most lényegtelen).

Szóval az a lényeg, hogy amikor japánul gépel az ember, akkor rendszeres időközönként Entert kell ütni. PÁFF. Ütni mondjuk lehet hatékonyan, finom eleganciával is, persze sokkal kifejezőbb, ha mondandókat határozott, izmos Enterekkelel nyomatékosítjuk. Önigazolás. Kacsi-kacsi-kacsi... (hol is az a fasz Enter?) PÁFF. Egy barátom szerint, még ha felesleges is a csapkodás, egyszerűen jó érzés. PÁFF. Persze. Ütni, rúgni jó. Ez humánumunk lényegéhez tartozik. Mindenesetre kurva idegesítő tud lenni. PÁFF.

Ha sokan csinálják egyszerre, akkor speciel kellemesen monoton kakofónia alakul ki. Viszont, ha magányos lovaggal van dolgom, akkor legszívesebben egy húsz dekás kalapácsot prezentálnék az illetőnek, hogy azzal nyomatékosítson (agresszív, nem?).

Otthon Magyarországon én még ilyet nem tapasztaltam, de ha valakinek van hasonló tapasztalata, írja már ide. PÁFF.

Rebourne Kézikamera

Aki nem látta a Bourn Ultimatumot, az akár tovább is lapozhat.

Kézi kamerás filmezés nem egy új találmány, már a némafilmekben is használták ezt a technikát. Napjainkban leginkább művészfilmekben láthatunk ilyesmit.Mainstreamben meg, ha jól emlékszem, Spielberg Ryan közlegénye vetette be a kézi kamerát meglehetősen hatásos módon a csatajeleneteknél. Aki látta a filmet az biztos emlékszik az folyton mozgó, rángó, ide-oda támolygó kamerára, Ami egyébként egyrészt dokumentum film jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, másrészt meg tökéletesen kifejezi azt a lelki zilált kétségbeesett állapotot, amit a katonák élhettek át a partraszálláskor (meg a további harcjelenetben).

Kicsit másfajta kamerázást véltem felfedezni Kiefer Sutherland a 24-ében. Nomeg az rtl klub némely idióta zenés műsorában. Ez utóbbikban annyira idétlen módon lóbálták a kamerát, hogy egyszer se voltam képes tovább nézni pár másodpercnél.

Most a Bourne Ultimatumot nézem, és sajnos ugyanaz az idióta kézikamerázás megy végig, mint a 24-ben. Csak idegesítőbb. Míg Spielbergnél teljesen jogosan ingott a kamera (“Itt lőnek ránk! Nem tudom letámasztani a kamerát”), addig Jason Bourne történetében nem feltétlen indokolt a nézők szemének jojóztatása. Például, statikus jelenet, reggeli kávézós megbeszélés 4-5 emberrel. A kamera mint a mérgezett egér jobbra balra táncol. Persze izgalmas dolgokról beszélnek, de ez a fajta dinamizmus lehet, hogy nem pont vizuálisan kifejezőeszközt kíván. Én speciel arra koncentráltam, hogy na akkor a az előtérben háttal ülő faszi feje, akkor most ki fogja-e takarni a dumáló nőci arcát vagy sem. Meg, hogy menjen már kicsit balrább a kameraman, hogy ne kelljen ezen izgulni...

Most nézem, hogy Paul Greengrass rendezte... a nagy kézikamera mester. Összeáll a kép.Viszont ha már szabad kezes kamerások közül kell választani, akkor akció film kategóriában inkább Wong Kar Waira szavaznék.

Első draft

Hajnali öt van. Péntek. Ma van az első draft utolsó leadási határideje. Merthogy vagy hármat már elbénáztam. Ez viszont meglesz.

Fura, hogy milyen soknak tűnik 160 oldal frissen nyomtatott kézirat. Pedig fejezetekre bontva nemsok.

Mondjuk nem örülök, ha belegondolok, hogy hat személyre kell kinyomtatnom. És abból valszeg a fele bele se fog nézni. Mennyi papír... be az aprítóba.

Mindegy. Ez is benne van a pakliban.

Kicsit karikásak a szemeim. Már egy hete csak a képernyőt bámulom...

Már alig várom, hogy megmásszam a Maját.
Tegnap is halottam, hogy hív, hogy menjek. Hóesésbe burkolódzott a teteje, kifejezetten másznivaló volt. Persze én is ki vagyok már éhezve.
A kiránduláson kívül aktív munkakeresés van betervezve.

Amúgy nyílt itt egy konditerem, nem messze tőlem. Volt nyílt napjuk, úgyhogy beugrottam két írós szessön között lecsekkolni a gépeket. A legjobb, a kötélmászó gép volt. Ráül az ember egy székre, kötél meg a gép a lába között, és beállítja, hogy hány kilóval akar tekerni. Kis mókusok kevéskével, nagy mókusok a saját testsúlyukkal is. Ha elég gyorsan teker az ember, akkor felemelkedik a segge az ülőkével együtt. A szaki szerint kis kilóval sokáig el lehet tekergélni. Nna, azt szívesen kipróbálnám. Csíra korom egyik nagy frusztrációja volt a kötélmászás. Amíg valami csoda folytán le nem fogytam és fel tudtam menni láb nélkül is. Lábbal meg azóta sem tudok. Azt a gép se tanítja meg.

Hajnali 5:13...

Tél volt, hó esett

Február a leghidegebb itt. Tényleg. Állítólag a jövő héten lesz a mélypont. Mármint középhőmérsékletben. Ma egész nap esett a hó, nem is volt sok embernek kedve betolnia a képét a könyvtárba. Jó hír, hogy fűtünk a könyvtárban (igen, november közepétől – naptárilag meghatározva), kevésbé jó hír, hogy így is kabátban kell ülniük a csókáknak, ha nem akarnak ráfagyni a székekre. A mi seggünk alá hál'istennek padlófűtést tettek és van vagy három hősugárzó is.

Persze egy szobát is nehéz befűteni rendesen, ha nincs normális hőszigetelés, hát még egy könyvtárat. Nacüme Szószekinek （夏目漱石） van egy novellája (Hibacsi), ami arról szól, hogy piszkosul hideg van télen otthon a lakásban. Annyira, hogy nem lehet semmi másra koncentrálni. A körülmények keveset javultak Nacüme Szószeki kora óta. Nincs központi fűtés, mindenki úgy teremti elő a melegét ahogy tudja. De a házakat persze nyári időjárásra tervezik, a szél átjár nálam is a konyhai szellőzőn. De a nyílászárok se jobbak. Például Kanszaiban én még nem láttam egy épületet sem ahol dupla ablak lett volna. Ráadásul ugye padlóig érő ablakok vannak... Csókolom, meleg van már ott kint?

Tavaly felhúztak a kampuszon egy épületet (ebédlő annex), annak is papírból vannak a falai, az ablak szimpla. Persze a légkondi megy ezerrel. Energiatakarékosság? Környezetvédelem? Persze nem kell messzire mennie annak, aki az energia-pazarlás jegyeit keresi itt (OFF).

Annak is leginkább a hideg az oka, hogy nem járok mostanába a közös kutatószobába. Egy nagy harminc fős termet kell elképzelni igénytelen fém bútorokkal, kő padlóval. És persze csontos HIDEG van. A padlóról is süt a hideg. A légkondi 28 fokra van állítva (megjegyzem nyáron is) persze nincs annyi. A múlt héten már majdnem azon voltam, hogy felveszem a kabátomat is. De megnyugtathatok mindenkit, nincs mindig hideg. Nyáron például kifejezett meg lehet sülni. Hideg, meleg... mindent tud.

Szolnok verseny

A megyeszékhelyi jelzőt még a budapesti japán nagykövetségen tartott szónokversenyek idején nyerte el ez a típusú rendezvény. Jó, kényelmes, élhető kifejezés és persze semmi köze Szolnokhoz. Hacsak nem pont ott tartják a dolgot. Ez esetben olyan favicceket is el lehet sütni, hogy a szolnoki szolnok verseny.

Nade nem ez a lényeg. Idén nem a Gaidaion volt a szolnok verseny, mivel tavaly óta megszűnt az egyetem. Jobban mondva Oszaka egyetem kihelyezett tanszéke lett belőle. Mondjuk a kapura kitett Oszaka Egyetem feliratú táblán kívül nem sok nyoma, hogy a Gaidai bedaráltatta magát.

A darálás egy másik formáját véltem felfedezni a magyar szónokversenyben is. Tizenhét szónoklatot daráltak le a lelkes diákok kevesebb mint másfél óra alatt. Valószínűleg ez a zsűrinek volt a legfárasztóbb, mert mire átgondolták volna milyen volt a beszéd, már jött is a következő. Amúgy jók voltak a skacok. Sajnos a harmadikosokból egy szálat sem láttam, pedig rájuk lettem volna a legkíváncsibb. Lehet hogy végleg megutáltattam velük a magyar nyelvet?

Néhány észrevétel az előadásokról. Ritka volt az olyan előadó aki nem a leírt beszédét stírölte végig. Tavaly pont azért rugdostam őket, hogy tanulják meg kívülről és a közönséget stíröljék ne a papírjukat. Nem sok alkalmuk lesz az életben hogy ennyi ember előtt, hovatovább a nagykövet előtt beszéljenek. Arról nem is beszélve, hogy egy normális fényképet sem lehet csinálni valakiről, aki a papírjaiba bújik. Persze volt egy-két kivétel is. Például az elsősöknél egy lány. És na lám, ő nyert is egy díjat.

Egészében véve persze jók voltak, lelkesek és lankadatlanok a sok ő-vel meg ú-val folytatott küzdelmükben. Riszpekt. Csak így tovább.

A beszédek után odajöttek a tavalyi elsőseim egy karéjban bazsajogni. Na az jól esett, habár nem igazán tudtam miről elbeszélgetni 10-12 diákkal.

Amúgy a nagykövet úr jó fej volt. A beszéde is magasan verte a mezőnyt. Bevallom én neki adtam volna az első díjat. Esemény után átkolbászoltunk az egyetemi kávézóba. Menet közben néhányszor megjegyezte a követ úr hogy milyen jó lenne egyetemistának lenni. Megjegyeztem én is, hogy én is szívesen lennék nagykövet, de a felajánlott szerepcsere persze elmaradt.

Még jól fog jönni

Na, mai nap jól kezdődött.

Kapásból ott sikerült elkapni a ritmust, hogy egyjegyű számú órában keltem fel. Mostanában gyakori, hogy hajnali ötig fent vagyok és 11, 12 körül kelek.

Aztán feladtam a jelentkezésemet egy híres tokiói egyetemre. A meló egy sima technikusi állás lenne egy nyelvlaborban. Alakra formára elfogadható megoldás.

Aztán sikerült elpakolnom egy kicsit a szobámban. Amióta doktorimat írom, kicsit csökkent az ingerküszöböm a szoba állagával kapcsolatban. Ezt most korrigáltam. Nem kell megijedni, azért így se kincstári. Kellemesen belakott.

A melóval kapcsolatban...

Tegnap betelefonáltam a híres egyetem nyelvlaborába és megkérdeztem a titkárnőtől, hogy a papírokat angolul is küldhetem-e. Tudniillik Japánul még lusta voltam megírni. LaTeX-ból most MikTeX van fent, ami alapból nem kezeli a japán bötűket és platex-et (ami egy japán latex disztró) nem volt türelmem még feltenni. Szóval némi értetlenkedés után (angolul akarok interjúzni? Dehogyis) mondja a kedves női hang nekem, hogy azért írjam meg japánul is, mert máshol még jól jöhet.

Miután letettem a telefont esett le, hogy ebben a válaszban benne volt implicite, hogy nem engem (vagy engem nem) fognak felvenni. Romekk. Máskor is jól fog még jönni a japán cv? Biztos elszólta magát. Szóval, ez olyan, mintha azt mondanám a barátnőmnek, hogy csináltassa már meg a tingli-tangli fogait mert így egy pasit se fog tudni felszedni.

Amúgy fenti igazolványképet csatoltam a - most már japán - cv-hez. De majd csinálok egy kontakt lencsést is. Az jobban kidomborítja a szememet. Ami mostanában kezd bezöldülni. De erről majd máskor.

Csoki-hőmérő

Nade milyen jó fejek ezek a kis japánok! Mennyi érdekes baromságot tudnak kitalálni. Ezekről kismillió oldal szól, mégis, ezt most nekem kell leírni.

Ott kezdődik, hogy lázmérőn kívül nincs lakásban hőmérő. Ha fázom, akkor hideg van, ha meg melegem van, akkor meleg. Elég egyszerű eldönteni, ehhez nem kell hőmérő. Helyette viszont van színkódos csoki-hőmérőm. Ki se dobom egy darabig. Ez úgy működik, hogy a csoki dobozára ragasztanak egy hőérzékeny pöttyöt, ami 19 fok alatt lila, 25 fok felett fehér, a kettő között (gyárilag 22 fok) meg színváltós rózsaszín. Ehol e.

Persze nem szobahőmérőnek fejlesztették, hanem hogy a dobozban lévő csoki keménységéről adjon felvilágosítást. Ha lila a matrica (19 fok alatt), akkor durva, kemény csokira készüljünk. Nagyokat kell majd harapni, csak gyakorlott csokievőknek. Ha rózsaszínű (22 fok körül) akkor szánkba téve (mármint a csokit és nem a dobozt) kényelmes olvadásra számíthatunk. Fehér színkód esetén puhány, már kézben olvadó állaggal állunk szemben. Tisztaságmániások és gyengébb idegzetűek ne is próbálkozzanak.

Még az apró betűs részben leírják, hogy a hirtelen hőingadozás eseten a csoki-állag színkód reláció érvényét vesztheti. Tehát fokozott elővigyázatossággal szabad csak a csoki-hőmérő által nyújtott kényelmi szolgáltatást igénybe venni.

A csoki már elfogyott, viszont tudom rózsaszínből, hogy 22 fok körül van a szobában. Ha csokiból lenne, akkor szájban olvadna.