A szórakozottság fonalát újra felvéve...
A dolgokat alapvetően két kategóriába lehet sorolni. Vannak azok a dolgok, amik elvesztek, meg vannak azok, amik nem vesztek el. Az elveszett dolgok között is minimum két kategóriát lehet megkülönböztetni. Vannak azok a dolgok, amikről tudjuk, hogy elvesztek véglegesen, és vannak azok, amikkel kapcsolatban nem vagyunk biztosak.
Például, a szüzességet elég egyszer elveszteni, az biztos nem jön vissza. Hasonló módon a fejvesztést is csak egyszer játszhatjuk el. Nem úgy a fejnek szimbolikus értelemben vett elvesztését. Például a minap elvesztettem a fejem és leteremtettem az egyik kis pajtásomat. Ebben az esetben a fejem a helyén maradt. Igazából a türelmemet vesztettem el. De ez gyakran megesik, rendszerint meg is találom utána.
Szóval, a dolgok elvesztésének legidegesítőbb része az amikor nem tudjuk megítélni, hogy vajon azok a véglegesen elveszett, vagy átmenetileg elveszett (az úgynevezett „majd meglesz”) kategóriába esnek. Bele. Ilyen sajnos gyakorta esik meg velem, de hál'istennek ezek az epizódok heuréka jellegű egymásra találásban oldódnak fel. Mondok egy példát.
Tegnap előtt hajnalig bent voltam a kutatószobában, valami roppant fontos absztraktot kellett megírnom valami roppant fontos konferenciára. Úgy hajnali kettő felé úgy döntöttem, hogy a tudomány útjába állok, és haza parancsolom magam. Regenerációs okokból. Tehát aludni. Le is mászom azt a három emeletet a tűzlépcsőn, le a parkolóba, nyúlok a bringámért... híjnye.. a km/órát fent hagytam a teremben. Nna, lehet rám mondani, hogy trehány vagyok, de azért vannak dolgok, amiknek a helyükön kell lenniük, különben a lelki egyensúlyom veszélyben forog. Ilyen dolog a bringám km/órája. Szóval vissza tűzlépcsőn, vissza a kutatószobába. 20 perc lázas keresés után feladom, besorolom a km/órámat az elveszett dolgok közé. Valahol mélyen a szívemben (zorán(r))
reménykedem, hogy meglesz, hogy valami nagyon ésszerű helyre tettem, tudat alatt, és majd a megfelelő pillanatban majd megkerül. Itt kezdődik a hit. Persze tisztában vagyok vele, hogy lehet hogy fent hagytam a bringán, és valamelyik diák zsebre vágta. Vagy lehet, hogy én vágtam zsebre, viszont amikor fizettem a közértben, akkor a pénztárcámmal együtt kirántottam a zsebemből, és most valamelyik polc alatt hever. Ilyenkor ugye az ember szemei előtt lepereg az élete idevonatkozó része. Jobbára hiába, mert a lehetséges helyeket már úgyis megnézte.
Szóval, ezek után búsan tekertem haza. Még 30 fölé se volt hajtani a gépet. Főleg így, hogy nem tudtam hány km/órával megyek. Sajnos ugye eggyel sem, mert ami volt az már örökre elveszett. Ilyen rezignált hangulatban léptem be a szobámba. A szokásos hanyag mozdulattal a cipőszekrény végébe hajítottam a sapkámat. És akkor jött a heuréka. A km/óra ott csücsült a sapkámban. Ugyanis olyan különlegesen kiképzett sapkában van részem, amibe pont befér (a síltje alá) egy km/óra. Ezek után volt dínom-dánom, hetedhétorszégra szóló lakodalom. Jobban mondva hajnali háromkor még kicsit betettem a Csalóka napfényt - angol felirattal.
na így mulat a magyar.
Wednesday, May 16, 2007
a professzor kicsit szorakozott
Mondjuk ez a professzor dolog meg családon belül kezdődött. Ugye én voltam a szórakozott professzor, de ez inkább a szórakozottságra volt kihegyezve, nem a professzori címre...
Ez egy viszonylag aranyos módja annak ugye, hogy a gyerekünkkel közöljük, hogy rendetlen, feledékeny, mihaszna.
A következő szembesítésemet az akadémiai hivatással drága volt főnökömnek, M. Maszasi-nak (az „sz”-t szigorúan sejpítve) köszönhetem, aki volt szíves gyakorta figyelmeztetni, hogy engem az élet a tudományos pályára szánt, nem egy kereskedelmi céghez.
Gondolom volt más is, csak azokra már abszolút nem emléxem.
Aztán most hétfőn beszól nekem Ludmilla, az orosz csoporttársam, hogy olyan kis professzoros vagyok. Na kösz. Pedig pont mostanában váltottam kontaktlencsére (erről majd később bővebben), egyrészt mert jó, másrészt mert már untam az okoska fizimiskámat. És erre tessék, bele a vékonyába. Szóval nem tudom mi legyen a következő lépés, hogy még kevésbé tűnjek tudományosnak. Ed Norton a 25. órában szétverette a haverjával az arcát, hogy megússza az első börtönnapokat. Jut eszembe holnap lenéz hozzám Peti. Lehet, hogy megkérem...
Ez egy viszonylag aranyos módja annak ugye, hogy a gyerekünkkel közöljük, hogy rendetlen, feledékeny, mihaszna.
A következő szembesítésemet az akadémiai hivatással drága volt főnökömnek, M. Maszasi-nak (az „sz”-t szigorúan sejpítve) köszönhetem, aki volt szíves gyakorta figyelmeztetni, hogy engem az élet a tudományos pályára szánt, nem egy kereskedelmi céghez.
Gondolom volt más is, csak azokra már abszolút nem emléxem.
Aztán most hétfőn beszól nekem Ludmilla, az orosz csoporttársam, hogy olyan kis professzoros vagyok. Na kösz. Pedig pont mostanában váltottam kontaktlencsére (erről majd később bővebben), egyrészt mert jó, másrészt mert már untam az okoska fizimiskámat. És erre tessék, bele a vékonyába. Szóval nem tudom mi legyen a következő lépés, hogy még kevésbé tűnjek tudományosnak. Ed Norton a 25. órában szétverette a haverjával az arcát, hogy megússza az első börtönnapokat. Jut eszembe holnap lenéz hozzám Peti. Lehet, hogy megkérem...
Thursday, May 3, 2007
Awaji kör
Petivel jó bringázni, egész összeszoktunk már, de most az Aranyhét alatt nem ért rá, úgyhogy kénytelen voltam egyedül menni. Először többnaposra terveztem a túrát, aztán hívott Juci (ELTE-s lány, a gaidai-on tanul), hogy jöjjek vissza hamar mert lesz vmi félnapos paprikáskrumpli buli. Ráadásul jövőhéten szemináriumi előadásom is van, úgyhogy a bringatúrán sporolhatok időt. Gondoltam én. Ugyanakkor a távon nem akartam "spórolni", hamár egyszer nyeregbe ülök. Arany középútként a két napos adagot egy napba sűrítettem... vagyis kb 180 km.
Hát majd meglátjuk meg lehet-e csinálni...
[08:55] Habár korán akartam kelni, megint elcsesztem az időmet és későn kerültem ágyba. Arra gondoltam, hogy egy ilyen hosszú túra nem érdemes kialvatlanul menni. Jól el is aludtam.
[10:00] Indulás! Végre sikerült összepakolni. Biztonság kedvéért hálózsákot és polifomot is vittem. Ki tudja hol alszom este.
Útközben csináltam egy képet az Akashi hídról. Amikor elkészült (a híd, nem a fénykép) ez volt a leghosszabb felfüggesztésű függőhíd.
[11:15] Megérkeztem a komphoz. Az első 28km letudva. Pompás idő, jó tempó.
Viszont mivel általában mindenki szabadságon van az Aranyhét alatt, mindenhol tömeg van. Igen a kompkikötőben is. Ráadásul a bringások is sokan voltak. Hova mennek ezek?
A jegyeladó azt mondta, hogy 2 órát kell várni. Két órát? Érdemes megvárni? De ha visszafordulok, akkor mit csináljak? Döntésképtelen vagyok? Aztán csak úgy döntöttem, hogy kivárom a kompot. Közben lehet kajálni is, meg bevásárolni mindazt, amit reggel elfelejtettem.
A kikötőben összeismerkedtem egy párocskával is. Egy középkorú (?) hölgy, kicsit nagypapás férfi. Lazák voltak. Meg segítőkészek. Mókás volt, hogy a tata be-be szólt a nőnek, mintha a gyereke lenne... Gondoltam is, hogy megkérdezem milyen kapcsolatban vannak - de persze nem.
[13:15] Felkerültünk a kompra. A párocska besírt engem arra a korábbi kompra, amire ők felkerültek. Yossh.
Azt mondjuk speciel nem értem, hogy egy kompra miért csak 6 db bringát lehet felpakolni. A képen is látszik, hogy még remek sok hely van - akár kétszer ennyi bringának is. Mindegy biztos van valami magas értelem benne, amiről mi halandók nem tudunk.
[13:40] Végre Awajin vagyok. Nagyjából 120km-nek számoltam a szigetkört. Az egészet lehetetlen letekerni sötétedésig.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy kelet felől kerülöm meg a szigetet, mert arra van a hegyes terep, és utálok sötétben hegyet mászni (felfelé még hagyján, de sötétben lejönni...). Hajrá!
[14:40] Az első 30km (a kompig tartó utat leszámítva) egész szépen lecsúszott. A tenger csodás, az idő tökéletes, Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi. Közben sorra érem be azokat, akik a kompállomáson előttem voltak (és korábbi kompra sikerült feljutniuk). Volt valami cserkész csoport is vagy 20 gyerekkel (fehér egyensisak) meg kb ennyi kísérővel(fekete egyensisak). Persze szét voltak szóródva 5-6 részre.
[16:00] Itt kezdődtek a hegyek. Kapásból csináltam egy hülyeséget, és felmásztam tévedésből egy kilátóba. De minek? A kilátás nem volt nagy szám, ráadásul marhára magasan volt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt normális térképem, és nem volt mindig kitáblázva az út.
Kb. 80 km rohanás után a hegyek nem estek jól. Rettenetes volt. kb 10-15km felfele, néhol csiga 5km-h tempóban...
[17:15] 95.km. Vége a hegyeknek, és álomszerűen szép a tengerpart. Szinte semmi forgalom. Leszámítva a pocsék burkolatot , ez volt a legjobb rész.
[18:30] 110.km. besötétedett. Végig tengerpart. Minimális szint.
[21:15] 150-dik km. Uzsonna. Kezdek fáradni.
[22:55] 170-dik km. Visszaértem a komphoz. A végén megint csináltam egy fölösleges hegymászást. Mondjuk nem bánom, mert az Akashi híd éjszaka kivilágítva nagyon szép.
Kb 30km volt a kompállomásig, a szigetköt meg kb. 140km. És nem 120km, ahogy először gondoltam. Amúgy nagy mázlim volt, mert a komp 23:00kor indult. Rohantam is, mint a kis disznó jegyet venni. Hál'istennek simán felfért mindenki a kompra.
Fent találkoztam 3sraccal, akik csináltak rólam képet.
[23:25] Visszaértünk Akashiba. Hajnali 1 körül meg is érkeztem a a lakásom környékére. Aztán elmentem vacsizni egyet (valahogy megint éhes lettem). Aztán csináltam egy 2km-es vargabetűt hazafele, hogy meglegyen a
200 km. Nem akartam 198km-nél megállni. Peti úgyis mindig beszól, ha felfele kerekítek (lefele gondolom lehet).
Szóval egy órája értem haza, gondoltam gyorsan leírom az egészet, mielőtt elfelejtem.
A fényképezőgépet ezúttal nem a táskámba tettem, hanem a hátizsákom ővére, úgyhogy, ha jó téma volt gyorsan elő tudtam kapni.
Jó lenne még egyszer elmenni Awaji-ra több napra sátrazni másokkal együtt. Nagyon jó helyek vannak tengerparton. És kemping is akad.
Majd Petit megfűzöm.
Hát majd meglátjuk meg lehet-e csinálni...
[08:55] Habár korán akartam kelni, megint elcsesztem az időmet és későn kerültem ágyba. Arra gondoltam, hogy egy ilyen hosszú túra nem érdemes kialvatlanul menni. Jól el is aludtam.
[10:00] Indulás! Végre sikerült összepakolni. Biztonság kedvéért hálózsákot és polifomot is vittem. Ki tudja hol alszom este.
Útközben csináltam egy képet az Akashi hídról. Amikor elkészült (a híd, nem a fénykép) ez volt a leghosszabb felfüggesztésű függőhíd.
[11:15] Megérkeztem a komphoz. Az első 28km letudva. Pompás idő, jó tempó.
Viszont mivel általában mindenki szabadságon van az Aranyhét alatt, mindenhol tömeg van. Igen a kompkikötőben is. Ráadásul a bringások is sokan voltak. Hova mennek ezek?
A jegyeladó azt mondta, hogy 2 órát kell várni. Két órát? Érdemes megvárni? De ha visszafordulok, akkor mit csináljak? Döntésképtelen vagyok? Aztán csak úgy döntöttem, hogy kivárom a kompot. Közben lehet kajálni is, meg bevásárolni mindazt, amit reggel elfelejtettem.
A kikötőben összeismerkedtem egy párocskával is. Egy középkorú (?) hölgy, kicsit nagypapás férfi. Lazák voltak. Meg segítőkészek. Mókás volt, hogy a tata be-be szólt a nőnek, mintha a gyereke lenne... Gondoltam is, hogy megkérdezem milyen kapcsolatban vannak - de persze nem.
[13:15] Felkerültünk a kompra. A párocska besírt engem arra a korábbi kompra, amire ők felkerültek. Yossh.
Azt mondjuk speciel nem értem, hogy egy kompra miért csak 6 db bringát lehet felpakolni. A képen is látszik, hogy még remek sok hely van - akár kétszer ennyi bringának is. Mindegy biztos van valami magas értelem benne, amiről mi halandók nem tudunk.
[13:40] Végre Awajin vagyok. Nagyjából 120km-nek számoltam a szigetkört. Az egészet lehetetlen letekerni sötétedésig.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy kelet felől kerülöm meg a szigetet, mert arra van a hegyes terep, és utálok sötétben hegyet mászni (felfelé még hagyján, de sötétben lejönni...). Hajrá!
[14:40] Az első 30km (a kompig tartó utat leszámítva) egész szépen lecsúszott. A tenger csodás, az idő tökéletes, Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi. Közben sorra érem be azokat, akik a kompállomáson előttem voltak (és korábbi kompra sikerült feljutniuk). Volt valami cserkész csoport is vagy 20 gyerekkel (fehér egyensisak) meg kb ennyi kísérővel(fekete egyensisak). Persze szét voltak szóródva 5-6 részre.
[16:00] Itt kezdődtek a hegyek. Kapásból csináltam egy hülyeséget, és felmásztam tévedésből egy kilátóba. De minek? A kilátás nem volt nagy szám, ráadásul marhára magasan volt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt normális térképem, és nem volt mindig kitáblázva az út.
Kb. 80 km rohanás után a hegyek nem estek jól. Rettenetes volt. kb 10-15km felfele, néhol csiga 5km-h tempóban...
[17:15] 95.km. Vége a hegyeknek, és álomszerűen szép a tengerpart. Szinte semmi forgalom. Leszámítva a pocsék burkolatot , ez volt a legjobb rész.
[18:30] 110.km. besötétedett. Végig tengerpart. Minimális szint.
[21:15] 150-dik km. Uzsonna. Kezdek fáradni.
[22:55] 170-dik km. Visszaértem a komphoz. A végén megint csináltam egy fölösleges hegymászást. Mondjuk nem bánom, mert az Akashi híd éjszaka kivilágítva nagyon szép.
Kb 30km volt a kompállomásig, a szigetköt meg kb. 140km. És nem 120km, ahogy először gondoltam. Amúgy nagy mázlim volt, mert a komp 23:00kor indult. Rohantam is, mint a kis disznó jegyet venni. Hál'istennek simán felfért mindenki a kompra.
Fent találkoztam 3sraccal, akik csináltak rólam képet.
[23:25] Visszaértünk Akashiba. Hajnali 1 körül meg is érkeztem a a lakásom környékére. Aztán elmentem vacsizni egyet (valahogy megint éhes lettem). Aztán csináltam egy 2km-es vargabetűt hazafele, hogy meglegyen a
200 km. Nem akartam 198km-nél megállni. Peti úgyis mindig beszól, ha felfele kerekítek (lefele gondolom lehet).
Szóval egy órája értem haza, gondoltam gyorsan leírom az egészet, mielőtt elfelejtem.
A fényképezőgépet ezúttal nem a táskámba tettem, hanem a hátizsákom ővére, úgyhogy, ha jó téma volt gyorsan elő tudtam kapni.
Jó lenne még egyszer elmenni Awaji-ra több napra sátrazni másokkal együtt. Nagyon jó helyek vannak tengerparton. És kemping is akad.
Majd Petit megfűzöm.
Subscribe to:
Posts (Atom)