tanszéki évzáró buli

Tegnap volt a tanszéki „oidashi kompa”, vagyis búcsúbuli a szakos hallgatóknak. Előtte voltak a védések. A profok szerint az eddigi évfolyamok közül az idei (a 11-ik) volt a legszínvonalasabb. Higgyük el nekik, én sajnos (?) a konditeremben izzadtam, amikor a diákok a diploma védésükön.
Viszont egyik nyelvész szakos hallgatónk se gondolta úgy, hogy az egyetemen marad nyelvészkedni. Mindenki talált magának melót. Na ennyit a nyelvészetről.

Sannomiyába mentünk valami nagyobb helyre vacsorázni, ahol összenyitottak nekünk pár termet. Nem számoltam meg magunkat darabra, de nagyjából 60-an, 70-en voltunk. Nem semmi.
A profom kitalálta, hogy születési hónap szerint üljünk az asztalokhoz. Én helyet is foglaltam a szeptember/október asztalnál, és újfent elcsodálkoztam azon, hogy a profom milyen gyerekesen tud viselkedni, közben átlagban merev, szigorú és barátságtalan. Általában, ha így csoportban megyünk kajálni, akkor jön rá ez az infantilizmus. Kedvenc témája a horoszkóp meg a vércsoportok. Na, te meg egy tipikus nullás vagy.

Szóval Saito szan mellé kerültem az asztalnál, aminek örültem, mert általában ő a hangulatfelelős. Sokat beszél keveset mond, de az legalább humoros. És akármilyen idióta tud lenni, mellette végtelenül őszinte. Jól ki is dumálta, hogy volt olasz meg amerikai pasija, és hogy ki miért nem jó.
Ezen felbuzdulva, aztán elmentünk karaokézni a vacsi után páran. Egész az elején sikerült elénekelnem a Starman-t David Bowie-tól, amin egy jelenlévő másodéves annyira fellelkesült, hogy azután egész éjjel velem akart beszélni. Merthogy ő is gitározik, meg hallgat zenét. Amúgy aranyos volt.

A harmadik hely meg valami eldugott helyen volt, Saito szan exklúzív helye, még ifjú egyetemista évei alatt járt oda. Merthogy nem mondtam, de ő már benne jár a korban. Legalábbis egy tízessel beljebb, mint mi. Amúgy hely nem volt rossz, talán majd egyszer elmegyek úgyis, hogy nincs bennem annyi sör. Mire erre a harmadik helyre értünk, már nagyon megfogyatkoztunk. Talán ha heten maradtunk. Aztán kezdett szétcsúszni az egész, és akkor fogtam magam és hazajöttem.
Saito szan, meg a másodéves lovagom lekísértek egy háztömböt. A sráccal vagy 5 percen keresztül kellett kezet fogni. Nagyon mélyen érinthette ez a David Bowie dal. Saito szan is belekezdett valami nagy monológba, aminek a felét sem értettem. Talán azt mondta, hogy mindig számíthatok rá, vagy valami hasonlót. De nem vagyok benne biztos. Mindent olyan nyakatekerten fogalmaz meg.

A kézfogásról jut eszembe, a harmadik hely tulaja is vagy 3x kezet fogott velem. Vagy be volt állva, vagy csak egyszerűen amnéziás. Mindenesetre nagyon örült a külföldi vendégnek (vagyis nekem).

Aztán azon filóztam hazafelé a bringán, hogy bezzeg, ha a mi tanszékünk lettek volna ilyen bulik... Igaz, hogy ott nem kellett megvárni az év végét, hogy a csoporttal bulizzunk együtt, de ez az egész tanszékes móka azért nem rossz ötlet.

Jövőre reméljük majd minket búcsúztatnak így - ahogy Saito szan kissé szomorkásan az este folyamán megjegyezte.

zombi

Kész zombi vagyok. Na, jó félkész. Ma voltak az év végi előadások az egyetemen, és sikerült annyira lazára venni a felkészülést a héten (tényleg mit csináltam?), hogy éjszakázás lett belőle. Mondjuk ha nagyon akartam volna, egy óra alatt össze tudtam volna hányni azt a nyavalyás 20 perces előadást. Húsz perc az mi? Semmi. Húsz perc alatt az ember Kóbéból Ószakába ér. Ha már itt tartunk akár a vonaton is tarthattam volna az előadásomat. Kábé ugyanakkora lett volna az érdeklődés... és ugyanúgy csak néztek volna ki az ablakon...

Úgyhogy nem nagy kunszt összegányolni egy 20 perces remekművet. Csakhogy tegnap éjjel valami nagyon érdekes kísérleti eredményeket produkáltam, ami lázba hozott és minden áron arról akartam beszélni... (nem kell megijedni, már elmúlt).

Kábé ez volt a második alkalom, amióta itt vagyok Japánban, hogy az egyetem miatt éjszakáztam.

Éjszakázáson azt értem, hogy nem fekszem le - egy fél pillanatra sem. Másnap aztán persze fel kell szépen peckelni a szemeket, jöhet a sok tea/kávé/RedBull és aztán hagy szóljon.

És meglepő módon szólt is.

Csak utána úgy éreztem magam, mintha egy pizsamában ülnék az ágyam szélén. Kóma. Zombi. Becsületesen be is aludtam az utánam következő srác előadásán. Nem olyan könnyed ebéd utáni elbóbiskolás volt, hanem masszív, minden oldalról támadó álomkor. Nem is kellett sokat harcolnia velem. Azért remélem nem horkoltam. Az különösen fiatalon tud nagyon imidzs-romboló lenni.

De érzem megint támad.

jóéjt (Tompikának is)