Hétvége Tokióban

A hétvégén volt egy konferencia Tokióban (pszicholingvisztika), meg Peti is hívott bulizni, úgyhogy fogtam magam és felmentem Tokióba. Most márciusban van egy különleges jegy, amivel nagyon olcsón lehet utazni (18 kippu). Most 8000yen egy 5 darabos gyűjtőjegy, és egy jeggyel 24 órán át lehet utazni. Tokióba felmenni kábé 10 óra, de nem olyan fárasztó. Én most is jórészt ültem, vagy aludtam.

A konferencia nem volt valami nagy szám. Kicsit többre számítottam, több pszichológiára, több kísérletre, valamivel több emberre. Teljesen véletlenül találkoztam az egyik témavezető profommal (Mizuguchi sensei), akivel aztán együtt is ebédeltünk. Jó volt legalább sikerült vele beszélni. Érdekes egybeesés volt, hogy a két hete beadott tudományos jelentésemet pont magával hozta, hogy a repülőn olvasgassa. Félévente kell ilyen jelentéseket írnunk tulajdonképpen arról, hogy hol tartunk, mennyit haladtunk a kutatásban.

Az ószakai idegennyelvi egyetemen (gaidai) most lakik két eltés lány, ők is pont Tokióban voltak. Találtak egy nagyon olcsó szállást, úgyhogy én is oda fészkeltem be magam. Ők napközben várost néztek, esténként pedig mindig elvittem őket magammal.

Első nap Petivel meg egy marha érdekes haverjával találkoztunk. A srác úgy nézett ki, mint Lovasi, és kábé a dumája is hasonlóan jó volt. Beültünk egy helyre, ahol ilyen szolgálólánynak öltözött pincérnők szolgáltak fel. hm. Érdekesen néztek ki, de semmi különleges.

Aztán még elmentünk vacsizni egy tipikus izakayába (tradicionális evős-ivós hely, kocsma?).

A srác 37 éves és most egy munka felvételi miatt jött be Tokióba. Egy játékfejlesztő cégnél akar elhelyezkedni, mint tesztelő. Vagyis, hogy fizessenek neki, hogy játszik. :-)

Persze azért ennél valamivel tágabb a munkaköri leírása, mert nemcsak játszania kell, hanem értelmes ötleteket adni a fejlesztőknek.

Második nap a hostelben punnyadtunk este. Harmadik nap találkoztam (konferencia végeztével) Palival, akinek már 7 hónapos a fia, akit aztan el is hozott. Aranyos kölök. Persze még ők sem tudják biztosra, hogy mi lesz velük. Palinak úgy látom lassan tele van a töke a vállalattal, ahol dolgozik. Dehát, amíg kicsi a gyerek, valszeg nem nagyon fognak pattogni.

Este bementünk Shibuyába (ahol az a nagy kereszteződés van, amit sokszor lehet látni Japánról szóló műsorokban) a magyar klubba. Volt ott néhány arc, aki már 5 éve is ott volt (amikor Tsukubából jártam oda). A gadaios lányok is odajöttek, sőt Ivett is jött és hozta tokiói látogatáson lévő volt gimnáziumi évfolyamtársunkat, Marist is. Maris nem kispálya, Svájcban él a férjével, van egy 4 éves gyereke, és egy marha jó munkája. Repülős térképeket szerkeszt és tart karban, amiket az összes légitársaság használ. Vezető beosztásban van és imádja azt, amit csinál. Na, ő aztán tényleg jól egyengeti az életét.

A magyar klub után az egyik gaidaios lánynak eszébe jutott, hogy akkor menjünk el bulizni. Peti is bejött kocsival, meg egy informatikus sráccal, összesen öten elmentünk Roppongiba, és benéztünk 2-3 szórakozóhelyre. Hajnalig táncolgattunk, aztán alvás nélkül egyből indultunk vissza Ószakába vonattal. Visszafelé is kábé tíz óra volt az út, de szinte végig aludtunk, csak átszállni keltünk fel.

kora tavaszi bringatúra

Na, ez volt az 5. bringatúránk Petivel, habár ennek azért még utána fogok számolni.

Volt egy jó hely, amit régebben kinéztem magamnak, hogy jó lenne arra bringázni, és most Peti is ráért meg én is, úgyhogy fogtuk magunkat és el is mentünk. Csütörtök reggel jött Peti Kóbéba, onnan együtt mentünk tovább vonattal Teramaéig. Az első kép ott készült. Még frissen vidáman. Nagyon jó idő volt ahhoz képest hogy március elseje volt.

Az első nap nem volt vészes. tulajdonképp lejöttünk a hegyről a tengerpartra. Voltak ugyan emelkedők is, de 5 óra alatt lement a 85 km. A végén ugyan igyekezni kellett, hogy ne kelljen sötétben tekerni. Mint bringás, 4 dolgot utálok nagyon. Az esőt. A szelet. Az emelkedőket. És sötétben menni. Habár az alagutakban így is néhol tök sötét volt.

Szóval első nap megérkeztünk Kinosaki ([kinoszaki]) -ba, ahol először is valami szállást kellett keresnünk. Peti hulla volt, úgyhogy én körbenéztem. A helyi turistaközpontban ajánlottak egy „tiszta” helyet, de azért

elmentünk előbb kicsit körbenézni. Volt egy olcsó hely egy nagyon jó helyen. Míg a recepcióst vártuk én benéztem a vécére, ami borzalmasan büdös volt. A recepciós is megjött, és miközben dumált, egy darab kaja (rizs, persze) kiesett a szájából pont arra a papírra, amit ki kellett volna töltenünk. Úgyhogy Petivel abban maradtunk, hogy inkább megnézzük a másik helyet.

Ami iszonyú jó volt. Egy középkorú nő vezette, nagyon szépen karban volt tartva ( a nő is), és a mivel aznap (csütörtökön) csak mi voltunk, összenyitott nekünk két szobát. A fényképen látható szoba eredetileg két szobát takar. De most mind a mienk volt. Ahogy látszik tatami van, persze futonon aludtunk.

Kinosaki amúgy közkedvelt pihenőhely, egész évben tele van.
Van vagy hét (nyolc?) onszen, amit körbe lehet járni. Minden szállóban adnak japános köntöst (jukatát), meg fapapucsot (getát), amiben be lehet járni a fürdőhelyeket. Petivel a hét helyből csak két helyre mentünk. Amúgy elég fárasztó tud ám lenni egymás után több fürdőt végig lubickolni. Sajnos jukatás fényképet nem sikerült csinálni, mert a szállóban hagytuk a fényképezőgépet (amatőr).

Másnap 10 körül indultunk. Úgy terveztük, hogy a tengerparton elmegyünk Tottoriig, de szállodás nő felkészített, hogy sok hegy lesz. Mondjuk a nyári túrán a tengerparti szakaszt nagyon kényelmesen letekertük, valami hasonlóra számítottunk. De nem. Az itteni tengerpart sziklás volt, és az út fel-le hullámzott. Fel a hegyre, le a partra... Ez sokszor. Úgyhogy hamar rájöttünk, hogy Tottoriig napvilágban nem érünk el. Este meg, mint írtam, nem a legjobb bringázni.

Úgyhogy nyavalyás 65 km-rel beértük aznapra, és ott ahol ért a sötétedés, kerestünk egy szállót. Ez pedig Hamasaka volt. Ott is szép látványt nyújtott a tengerpart a sziklákkal, habár ezen kívűl semmi extra nem volt ott. Ráadásul annak ellenére, hogy péntek este érkeztünk, szinte semmi nem volt nyitva. Mindezek ellenére nem mondanám, hogy rossz hely, sőt. A szállás pont a fele annyiba került, mint Kinosakiban. És nagyon jó japános szobát kaptunk. Mondjuk valszeg mozgássérülteknek lett tervezve a szoba (vagy az egész szálló), mert az ajtóknak a kulcsa kb. térdmagasságban kukucskált. Ráadásul mindenhova kapaszkodót meg rámpát szereltek.

Másnap nem történt semmi különleges. Korán keltünk és egész nap vonatoztunk. A kép a jobb oldalt a Hamasak állomáson készült reggel. Megkértük az állomásfőnököt, hogy kapjon le minket. A fényképezés után szétszereltük a bringákat, ami eltartott vagy húsz percig. Aztán fel a vonatra.
Délutánra már vissza is értünk Kóbéba. Ahol csaptunk egy kis bulit, a fáradalmakat kipihendő, de ez egy már egy másik sztori.